Ilona vagyok, 72 éves nyugdíjas, és szeretném megosztani veletek, milyen nehézségekkel kell szembenéznem nap mint nap. 
Egyedül élek, és az utóbbi években az élet mindennapi terhei szinte elviselhetetlenné váltak. Nem tudom visszafogni az érzéseimet: dühös és elkeseredett vagyok a kormány miatt, amely nem törődik velünk, egyszerű emberekkel.
Minden reggel azzal a rettegéssel ébredek, hogy mit hoz a nap.
Már a legalapvetőbb élelmiszerek is luxuscikké váltak.
Tegnap például a boltban jártam, és majdnem elsírtam magam.
Egy darab kenyér, egy liter tej és egy kis darab sajt összesen majdnem kétezer forintba került.
Régen egy ilyen bevásárlás feleennyibe került, most pedig alig bírom kifizetni.
Az árak napról napra nőnek, és úgy érzem, mintha minden fillérért meg kellene küzdenem.
Nemrégiben történt, hogy a piacon egy idős bácsi mellett álltam, aki magyarázta az árusnak, hogy nincs elég pénze kifizetni a krumplit és a hagymát, de hazamegy érte.
Kiderült, hogy nem fog tudni otthonról sem hozni, hiszen az árus megismerte: nem először próbálkozott.
Segítettem neki, mert tudom, milyen az, amikor az embernek választania kell, hogy mit vesz meg: ételt vagy gyógyszert.
Minden alkalommal, amikor el kell döntenem, hogy a fűtést vagy az ételt választom, összeszorul a szívem.
Eszembe jut a gyermekkorom, a meleg otthon, a friss kenyér.
Legalább azok voltak.
A nagy modern világban épp ezek hiányoznak vénségünkre?
72 éves koromra? Normális ez?
A rezsiköltségek is elviselhetetlenek.
Télen csak egy kis elektromos hősugárzót használtam, mert a gázszámlám megfizethetetlen volt.
Esténként takarókba burkolózva ültem a kanapén, és emlékszem arra az időre, amikor még nem kellett aggódnom az ilyen alapvető dolgok miatt.
Az Orbán-kormány által ígért rezsicsökkentés egy nagy hazugság volt, és mi, kisemberek, isszuk meg a levét.
Az egészségügyi ellátás szintén tragikus helyzetben van.
Hónapokat kell várnom egy-egy szakorvosi vizsgálatra, és a gyógyszerek ára is az egekbe szökött.
Volt egy nap, amikor a patikában álltam sorban, és számolgatnom kellett a pénzemet, hogy elég lesz-e a vérnyomáscsökkentőmre.
Az ilyen pillanatok szégyennel és elkeseredéssel töltenek el.
Talán nem is lenne magas a vérnyomásom, ha nem ezeken kéne aggódnom.
A német nyugdíjasok pihennek.
Az én életem egy csatatér.
Járok egyik nagyáruházból a másikba, hogy a tejfölt itt vegyem meg akciósan, a kenyeret meg amott.
Többet talpalok, mint ifjú koromban.
Ez a levél nem csak az én panaszkodásom, hanem minden idős emberé, aki hasonló nehézségekkel küzd.
Az Orbán-kormány gazdaságpolitikája tönkretesz minket, és úgy érzem, hogy nem tesznek eleget azért, hogy javítsanak a helyzetünkön.
Remélem, hogy ez a levél eljut azokhoz, akik tehetnek valamit, és hogy végre változik a helyzetünk.
Akik nem voltak most szavazni, azok pedig vessenek magukra!

Tisztelettel.: 

Ilona, egy nyögdécselős nyugger