Végtag nélküli hajléktalanok kerülhetnek az utcára, adta hírül a sajtó a múlt hét végén, az olvasó pedig szemrebbenés nélkül továbblapozott.
Húsz évvel ezelőtt egy ilyen hírrel találkozván még valamifajta érdeklődés halvány jelét láthattuk volna az arcán átsuhanni, idővel azonban az ember bármit megszokik.
Ha azt mondják neki, hogy ezentúl minden kedden és csütörtökön reggel kilenckor köteles megjelenni a legközelebbi Fidesz-irodán, hogy ott kapjon két baromi nagy pofont, akkor elsőre talán kissé prüszköl, vacillál, kibúvókat keres, később aztán megnyugszik, nyitáskor pedig már a pártiroda előtt toporog, és a neki járó pofonokat követeli.
Magukkal a végtag nélküli hajléktalanokkal más a helyzet, rájuk az eddiginél is cudarabb világ köszönt, de hogy miért, arra magyarázat nincs.
Az emberek egy bizonyos hányadára értelmetlen és borzalmas csapásokat mér a sors, ilyesmivel szembesülvén szeretnénk azt hinni, hogy megérdemelték, noha tudjuk, hogy nem.
Erre találták ki a leleményes indiaiak a karma fogalmát avval a céllal, hogy az eredendően amorális világot valamifajta erkölcsi rend látszatával némiképp barátságosabbá tegyék, ez a maga módján működik is, csak hinni kell benne nagyon.
Az viszont nem okvetlenül működik, tekintve hogy a mi ismereteink szerint a világon a sátán országol, bizonyság erre, hogy Jézus őt három alkalommal is e világ fejedelmének nevezi.
Ami persze nem azt jelenti, hogy a sátán szükségképpen valamifajta komoly stallumot visel, fedőfoglalkozása persze neki is lehet, főpincér, halőr, médiasztár, vagy akár miniszterelnök is, most a jelek szerint ez utóbbit preferálja.
Szó, ami szó, az ehhez való adottságai hiánytalanul megvannak, szerepe viszont túlírt, és ő ráadásul még azt is hajlamos túljátszani.
Dédszüleink idejéből való filléres rémregényekben fordultak elő olyan szörnyalakok, amilyet ő megformál, a néző egy darabig figyel, aztán legyint, és unott képpel tovaballag.
Kivéve minket, akiknek nincs hová mennünk, így kénytelen-kelletlen nézzük tovább ezt a horrorba oltott népszínművet, és várjuk, hogy lemenjen a függöny, ami előbb-utóbb csakugyan lemegy.
Vagy így, vagy úgy.
Hogy konkrétan hogyan, azt én a jelen szöveg megírásakor nem tudhatom, saccolni pedig nyilván nem fogok.
Most ott tartunk, hogy az MVM öt napon belül ki akarja kapcsolni az áramot és a gázt a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség által fenntartott intézményekben.
Ha ez bekövetkezik, és mért ne következne be, akkor a Dankó utcai hajléktalankórház működése leáll, a rászorulóknak juttatott napi ezer adag étel nem készül el, leáll az óvoda, a főiskola, és akkor még Budapest határain belül vagyunk.
A MET és az Oltalom Karitatív Egyesület viszont az ország hatvanhárom további pontján van jelen, leginkább iskolákkal és idősotthonokkal, ezek most szintén le fognak állni, mi mást is tehetnének.
Az iskolás gyerekek kedélyállapotát ez nyilván nem viseli meg oly nagyon, az idősotthonok lakóinak helyzete viszont kevéssé reményteli.
Tél közeleg, a január és február a meteorológusok szerint igen komisznak ígérkezik, de hát csövezni kevésbé cudar hónapokban se egy rózsalugas. Pláne vidéken.
A fővárosban még csak-csak, vannak, akik ezt éveken át művelik, de hogy egy alföldi városban utcára kerülni milyen lehet, abba jobb, ha bele se gondolunk.
Ehhez képest a budapesti hajléktalankodás a nyilvánosság szeme láttára, kvázi rivaldafényben folyik, a produkció művészeinek és művésznőinek népszerűsítését pedig pártunk és kormányunk propagandagépezete vállalta föl, természetesen ingyen, de nem teljesen önzetlenül.
Komoly specialisták dolgoznak náluk, olyanok, akik a világot és annak valamennyi jelenségét píár-szakértőként veszik szemügyre, és belőle minden használhatót kifacsarnak.
Megtudjuk tőlük, hogy az Iványi Gábor-féle egyházi szervezetek bizniszt csinálnak a hajléktalanokból, a saját vagyonukat hizlalják, miközben még adót is csalnak, a balliberális politikusok pedig extra szavazatok ezreit kapják a kerületbe bejelentett hajléktalanok révén – olvasható a józsefvárosi Fidesz Facebook-oldalán sok más érdekes információval együtt.
A lényeg az, hogy a hajléktalan valójában bűnöző, aki az ilyet segíti, az a bűnt pártolja, és így bűnözővé válik maga is.
Azt, hogy a hajléktalan a fentieken túlmenően valójában hazaáruló, nyilván mondanunk se kell, aki magyar ésszel, magyar szívvel gondolkodik, ezt eleve tudja.
Amit nem tud, az az, hogy valójában mért is van ez az egész, mért kell a csillagokkal takaródzó hazánkfiait honunk ellenségeinek, a nemzet sírásóiának és más effélének tekintenünk, ezt maguk az érintettek se tudják.
Azért, mert a miniszterelnök valamikor az ősidőkben megorrolt Iványi Gáborra, hogy mely ügyben, arra már bizonyára ő maga se emlékszik, de az valójában nem is fontos.
A lényeg csupán annyi, hogy a csövesek nem csupán a képzelet szülöttei, hanem valóságos emberek, rájuk lehet mutatni, ők azok, akik Mária országának balzsamos levegőjét miazmás kipárolgásukkal beszennyezik, őket lehet az utcán rendőrileg hajkurászni, ergo illiberális földi paradicsomunkban mindegyikük közfeladatot lát el, sőt fontos funkciót visel.
Őrangyaluk, Iványi Gábor pedig fáradhatatlan. Megtörtnek látszó, idős ember, viszont energiával van tele, az a típus, aki az utolsó leheletéig harcol, kapitulálni sohase fog.
Agyonütni lehet, megállítani nem.
Sokan próbálnak neki segíteni, ki így, ki úgy.
Magyar György ügyvéd például betelefonált a Klubrádióba, és világosan elmagyarázta, hogy amit az állam Iványival és intézményeivel szemben művel, az jogsértés, ami sürgős jogorvoslat után kiált.
Magyar Györgynek e tekintetben nyilván igaza van, annyit azonban hadd tegyünk hozzá, hogy kormányzó urunk 2010 utáni működése gyakorlatilag egyetlen folytatólagos jogsértés, az elkövető pedig vígan lubickol Európa közepén, és további gaztettek végrehajtásában mesterkedik.
Az ördög ördögűzést folytat egy angyali lénnyel szemben.
