Összehányta a lakás falait, belefújta az orrát a függönybe, belevizelt a padlóvázába, majd elégedetten kifújta magát, s mint egy retardált óvodás a homokozóban, karjait széttárva, sajnálkozva állapította meg, hogy milyen leharcolt ez a lakás. És hogy ő személy szerint nem is érti, mások hogyan tudnak ilyen rendetlenségben élni.

De előtte még lelopta a festményeket a falról, és amikor azt hitte, hogy nem figyelnek, zsebre vágott néhány elől hagyott ékszert. Ha szóltak neki, kikérte magának. Mit képzelnek, mondta felháborodottan, neki ez jár. Azért jár, mert megérdemli. És különben is, aki csak hanyatlani képes, az ne oktassa ki őt jó modorból.

Amikor a viselkedéséről próbáltak vele beszélni, úgy tett, mint aki nem ért semmit az egészből. Még hogy olyan lenne, mint az agresszív kismalac? Az igaz, hogy belerondít a tálba, amiből enni kap, de nála ez nem a problémás viselkedés megnyilvánulása. Csupán arról van szó, hogy neki máshol vannak a példaképei, mint azoknak, akiknek Európában. Ő keleten van otthon, míg nyugaton csak vendég.

Megpróbálták elmagyarázni neki, hogy vannak bizonyos európai viselkedési normák, és ezekbe nem fér bele, hogy az orrát belefújja a függönybe. A vázába vizelés sem. Válaszul zsebre dugta a kezét, és szotyolát köpött a frissen feltálalt, gőzölgő levesbe. Hogy mi az európai viselkedési norma, azt én mondom meg, jegyezte meg pikírten.

Vegyenek példát rólunk, mondta. Arról, ahogyan mi élünk. Nálunk odahaza minden nagyon jó. Amikor a tényekkel próbálták szembesíteni, hogy ha tényleg annyira jó ott, akkor miért mennek el onnan annyian, cinikusan röhögött. Majd fenyegetőzni kezdett, hogy adjanak neki még több pénzt, különben ő nagyon mérges lesz. És amikor ő nagyon mérges, akkor ne tudják meg, hogy mi lesz. Bármi lehet. Mert ő azt szereti, ha teli a zsebe pénzzel, és a bankszámlája is szépen hízik. Ráadásul drága hobbijai vannak, a stadionok, meg a kisvasút sem két fillér. A feneketlen bendőjű csókosok jóllakatásáról nem is szólva.

Majd, s ezt már békülékenyebben tette hozzá, neki tulajdonképpen nem lenne baja ezzel a lakással, amit közös otthonunknak is szokás nevezni. Csak azt szeretné, ha minden olyan lenne benne, ahogyan neki tetszik. Ha rajta állna, nem is rondítaná össze, de hát értsék meg az urak és a hölgyek, nem tehet mást. Már megszokták tőle ezt a stílust, sőt, bizonyos helyeken, amelyeket most nem kíván megnevezni, el is várják.

Mindeközben tovább rongálta a berendezést, és még az eddiginél módszeresebben látott neki a javak eltulajdonításának. Nem csoda, hogy a lakás állaga idővel annyira leromlott, hogy már alig lehetett ráismerni arra az építményre, amely annak idején, másokkal együtt őt is befogadta. És minél leharcoltabb lett a közös otthon, minél több fal lett összehányva, minél több padlóváza televizelve, annál büszkébben és magabiztosabban mutatott körbe a csata utáni tájhoz hasonlító terepen.

Na ugye, mondta. Majd, hogy Brüsszel is megértse, fenyegetően felemelte a mutatóujját, és hozzátette: Nem táncolunk úgy, ahogyan ti fütyültök.

Szerző.: Föld S. Péter blog