Talán az a bátor ember, aki elbírja viselni a zuhanást, ami hol így, hol úgy mutatkozik meg az élet folyamán. Néha egészen mély egzisztenciális krízisként. Néha azért, mert váratlanul lelép egy kedves vagy egy izgalmas szerelem (rosszabb esetben házastárs), néha azért, mert elveszik egy fontos állás, nem jön össze egy sokat fizető üzlet vagy projekt, néha pedig csupán azért, mert mindaz, ami eddig volt, unalmassá és tartalom nélkülivé vált hirtelen.
Életközepe krízis? Kapuzárási pánik? Teljesen mindegy, hogy milyen nevet találnak ki neki, mert a lényeg mindig ugyanaz: zuhanás. Zuhanás a semmibe, a bizonytalanba, ráadásul háló nélkül. Ki tudja, hogy lesz-e bármi a zuhanás végén, ami mégis felfogja az embert és megvédi a becsapódástól? Vagy ez lesz most az a zuhanás, amiből nem lehet majd felállni? És vége? Az élet alapvető természete a változás. Minden változik.
A jó és a rossz sors, az egészség és a betegség, a szerencse és a balszerencse, az öröm és a bánat, a nevetés és sírás. Soha semmi nem állandó. Egy dolgot kivéve: azt, hogy az embernek mindig tudnia kell reagálni a változásra. Vannak, akiket felvillanyoz az, ha a dolgok változnak, mert izgalmasnak találják, sőt olyanok is vannak, akik számára igazi adrenalinfröccs az érzés, hogy valami kihúzta a lábuk alól a talajt. Mert újra itt a kihívás, aminek meg lehet felelni és akkor újra lehet érezni a siker és győzelem ízét. De a legtöbb embert mégis inkább letaglózza a változás, félelemmel és belső bizonytalansággal tölti el.
A változást nem új lehetőségként élik meg, hanem kilátástalanságként. Ilyenkor belesüppednek az önsajnálatba és az elcsüggedésbe. Ami aztán végképp megfosztja őket azoktól az életenergiáktól, amelyekre pedig szükségük lenne, hogy jól reagáljanak. Egy okos könyvben olvastam egyszer, hogy nem az a sikeres ember, aki soha nem szenvedett el kudarcot, hanem az, aki mindig fel tudott állni, akárhányszor is ejtette pofára az élet. És amikor felállt, megtapasztalta a saját erejét és azt, hogy képes volt kijönni a lelke sötétségből, még akkor is, ha a benne rejtőző szörnyek árnyai nagy erővel próbálták visszahúzni.
Hát én alapvetően kalandvágyó ember vagyok és inkább riaszt a megszokott, a biztonságos és a stabil, mint a váratlan és bizonytalan, mert idővel, tudom, hogy untatni fog. Így magára a zuhanásra is így tekintek. Mert ki tudja mi lesz belőle? És ki tudja, hogy mi lesz a végén belőlem? Hogy mit fog megtanítani nekem, vagy hogy milyen változásra fog rávenni engem? Lehet, hogy fel sem fogom magam ismerni, annyira más leszek általa. Talán bölcsebb is. Mi az élet értelme? A fene tudja. Az biztos, hogy az én lelkemben egy hobbit rejtőzött el, aki újra és újra új utakra vágyik. Arra, ami ismeretlen, arra, ami más. A kalandra. A kihívásra.
Nem is emlékszem, hogy lett volna az életemben csak akár egyetlen olyan pillanat, amikor ne lettem volna képes – ha kellett – akár 180 fokban megfordulni és a teljesen ellentétes irányba elindulni. Új országba költözni, új nyelvet megtanulni, új szakmát elsajátítani. Felfedezni valami újat a világban és magamban. Azt nem tudom, hogy a bátrak közé tartozom-e, de azt tudom, hogy egyetlen dologtól rettegek igazán és az az unalom. Ami számomra elveszi az élet sava-borsát. A lendületet, az erőt.
Talán azért váltam harcos túlélővé, mert a zuhanásban is képes vagyok felfedezni az izgalmat. És ha túlélem – ha nem, akkor mindegy – , tudom, hogy csak erősebb leszek általa. És ez az erő csodálatos. 🥰
