Vlagyimir Putyin orosz elnök soha nem számított arra, hogy 18 hónap múlva egy komoly háború közepén találja magát Ukrajnában.

A korábbi konfliktusokat, például a Transznyisztriai „köztársaságban” és Georgiában elégedetten hagyta elmérgesedni.

Az ukrajnai háború azonban túl nagy és túl fontos: nem tud olyan típusú befagyasztott konfliktust létrehozni, mint amilyen a posztszovjet világ számos részén fennáll.

Putyin stratégiája az elkövetkező hónapokban valószínűleg nem az lesz, hogy ugyanazt akarja, csak erőszakosabban – a status quo nem vonzó és nem fenntartható számára.

Ahogy a közelgő télre tekint, azon gondolkodik, hogyan vethetne véget a háborúnak az ő feltételei szerint – írja a Foreign Affairs hasábjain Daniel Baer, a Carnegie Endowment for International Peace politikai kutatásért felelős alelnöke és Európa Programjának igazgatója, aki 2013 és 2017 között az Egyesült Államok nagykövete volt az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnél.

Ezt nem teheti meg egyszerűen azzal, hogy több katonát és fegyvert küld a frontvonalra –mindkettőből korlátozottak a tartalékai. Ehelyett újból lehetőségeket fog keresni arra, hogy a frontvonalakon kívül okozzon fájdalmat Ukrajnának.

És mivel megközelítése valószínűleg még brutálisabbá válik, Ukrajnának és nemzetközi partnereinek készen kell állniuk.

Azok, akik támogatják Ukrajnát és használni akarják a nemzetközi jog eszközeit, megtalálhatják a módját annak, hogyan bővíthetik a játékteret, és hogyan gyakorolhatnak nagyobb nyomást Putyinra.

A lélek csatatere

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik feltűnő tulajdonsága, hogy megértette, a háború megnyerése nem csak abból áll, hogy elegendő fegyverrel és katonával rendelkezzen, és hogy irányítsák az utánpótlási vonalakat, továbbá nem csak a katonai stratégiáról és taktikáról szól. Zelenszkij nyugaton sokakat Winston Churchillre emlékeztet, mert – akárcsak a brit miniszterelnök a második világháború idején – ő is megérti, hogy a háborúhoz a nemzet lelkéről is gondolkodni kell. Egy háborús vezetőnek, különösen egy, a nemzet fennmaradásáért vívott háborúban, egyszerre kell tábornoknak és főpapnak lennie.

A nemzetnek ez az egyszerre világi és spirituális megőrzése megköveteli a köznapi értelemben vett morál erősítését, de a közös identitás és a céltudatosság mélyebb elemeire való támaszkodást is a borzalmakkal és csapásokkal szemben – azt a fajta egyéni és kollektív hitet, amely kvázi vallásos módon arra ösztönzi az embereket, hogy hitet tegyenek: higgyenek a jelenlegi helyzetük enyhítésének lehetőségében és abban, hogy képesek tenni érte, még akkor is, ha nem látják a jobb jövőbe vezető hihető utat.

A háború kezdetén úgy tűnt, hogy az idő, mint mindig, Putyin oldalán áll.

Még azok a kevesek is, akik nem gondolták, hogy Oroszország gyorsan megfutamítja az ukrán erőket, mégis inkább azt jósolták volna, hogy a katonai patthelyzetben Putyin hosszú távra rendezkedik be. Addig fárasztaná az ukránokat a csatatéren, ameddig csak szükséges, arra számítva, hogy a Nyugat elveszíti elszántságát, Ukrajna pedig erejét és reményét.

Az orosz elnök tervezett villámháborújának keresztbe tett, hogy sem ő, de még a szakértők jelentős része sem számított arra, hogy a Nyugat ennyire egységesen fog kiállni Ukrajna mellett. Példátlan módon a katonai kérdésekben erősen megosztott Európai Unió közös lőszerbeszerzésre szánta el magát. Májusban a  tagállamok vállalták, hogy az elkövetkezendő 12 hónapban összesen egymillió 155 mm-es tüzérségi lőszert adnak át Ukrajnának. A közösség a gyártási kapacitásokat is növeli, holott a hidegháború vége óta pont a fegyverzetcsökkentés kérdése állt a középpontban. De az európai támogatásnál még fontosabb az Egyesült Államok pénzügyi beavatkozása az ukránok oldalán, akik a háború kezdete óta jelentős összegekkel támogatták a megszállók ellen küzdő országot. 

Természetesen ez a támogatás csökkenhet a következő amerikai választások után, de még ez sem biztos. Mint azt megírtuk, annak ellenére, hogy Ukrajna támogatása kapcsán kétpárti egyetértés van a Demokrata Párt és a Republikánus Párt moderáltjai között – például a szenátusi republikánus frakció vezetője, Mitch McConnell azt szeretné Bidenéktől, hogy minél robosztusabb csomagokat kérjenek a Kongresszustól Ukrajna számára –, a párt szélsőjobboldali része, a képviselőházban közel 50 képviselővel rendelkező Freedom Caucus már korábban beszüntette volna Ukrajna teljes támogatását. 

Donald Trump, aki számos büntető- és polgári jogi ügye ellenére esélyes a republikánus párt elnökjelöltségére, mindazonáltal – tőle nem szokatlan módon – zavaros nyilatkozatokat tesz. Gyakran elmondja, hogy amennyiben hatalomra kerül, visszavágja az Ukrajnának szánt pénzeket, azonban egy júliusi, a Fox News adásában tett nyilatkozatával még híveit is kiborította, ugyanis azok úgy értelmezték szavait, hogy hirtelen kiállt amellett, hogy potenciálisan még többet küldjön Ukrajnának, mint a Biden-kormányzat. Ahogy fogalmazott,

nagyon jól ismerem Zelenszkijt, és még jobban ismerem Vlagyimir Putyin orosz elnököt. És mindkettőjükkel jó, nagyon jó kapcsolatom volt. Én azt mondanám Zelenszkijnek: Nincs tovább. Meg kell egyeznie. Putyinnak pedig azt mondanám: Ha nem kötnek alkut, mi sok pénzt fogunk az ukránoknak adni. Többet adunk nekik, mint amennyit valaha is kaptak, ha erre van szükség.

Zelenszkij és Putyin egyaránt megérti, hogy katonai szempontból a háború egyelőre patthelyzetben van. Mindaddig folytatódni fog, amíg mindkét fél képes akár csak szerény mértékben is pótolni az embereket és a fegyvereket a frontvonalakon. Zelenszkij számára ez taktikai kihívást jelent: biztosítania kell, hogy Ukrajna továbbra is hozzájusson a szükséges fegyverekhez, még akkor is, ha a nyugati partnerek, különösen az Egyesült Államok, anyagi akadályok (a kimerült készletek feltöltése egyre nehezebbé válik) és politikai zavaró tényezők (a közelgő amerikai elnökválasztási ciklus) keverékével szembesülnek. Putyin számára azonban a patthelyzet váratlan stratégiai kihívást jelent.

Az idő árulása

Putyin közel negyedszázados uralma alatt az idő volt a legállandóbb cinkosa. Egyre növekvő tekintélyelvűségét – különösen miután 2012-ben visszatért az elnöki székbe – arra használta, hogy időt nyerjen: időt arra, hogy belső kritikusait hatástalanítsa, hogy propagandával formálja az orosz tudatosságot, hogy kivárja a Nyugat figyelmének lankadását a múltbeli gaztettek után, és hogy a korrupció hálójába csalja Oroszország és a „közel külföld” elitjét.

Tizennyolc hónappal a háború kitörése óta már kevésbé egyértelmű, hogy az idő Putyinnak kedvezne.

A G7-ek, a NATO és az Európai Unió nem vesztette el határozottságát. Kína belső gazdasági kihívásai miatt Peking, Moszkva egyetlen jelentős szövetségese és támogatója türelmetlenségét fejezi ki. 

Mivel az idő már nem neki dolgozik, az elkövetkező hónapok különösen zordak lehetnek: ha Putyin be akarja fejezni a háborút, vagy fel akar készülni a tárgyalásokra, nem fogja elfogadni, hogy határozatlan ideig folytatódjon a lövészárok-háború. Katonasága felszerelési és fegyverellátási problémái ellenére készen áll majd arra, hogy még többet, sokkal többet tegyen a legszörnyűbb dolgokból, amiket már eddig is láthattunk. Fokozni fogja a háborús bűnöket, beleértve a szexuális erőszakot és az emberrablásokat, kifejezetten elrendelve néhány atrocitást, és hallgatólagosan elnézve más ilyen incidenseket. Kiterjeszti a polgári infrastruktúra, köztük a kórházak és iskolák elleni támadásokat. Fel fogja gyorsítani a háború népirtó céljait, és megpróbál még több vérontást és pusztítást végezni a civil lakosságon. A civilek elleni támadások fokozásával azt reméli, hogy aláássa az ukránok együttműködési és működési képességét, valamint azt, hogy nemzetként tekintsenek magukra.

A következő tél fő csataterét nem a Donbaszon átívelő lövészárkok jelentik majd. Putyin megpróbálja az ukrán lelket megtörni.