Körkép, státusztörvény, pedagógusok

Ha beszélhetek pedagógussal, bárhonnan, mindig megkérdezem, mi újság nálatok, hogyan reagálnak a kollégák a státusztörvényre?

Teszem ezt azért, mert szeretném megérteni, miért nincs annyi csatlakozás, támogatás, ami elérhetne egy kritikus tömeget. Szeretném jobban érteni, mi van a háttérben. Így, is, hogy alapítványi fenntartású művészeti iskola vezetője vagyok. Mert mi is ebben a köznevelési rendszerben dolgozunk, a tanítványaink pedig ugyanazok, akik az állami fenntartású általános iskolákban tanulnak.

De (eddig legalábbis) nem lettem okosabb.

A pedagógusok közül sokan, túl sokan nem is foglalkoznak vele. Mindenkinek megvan a maga egyéni indoka, amiben széles a skála, egészségügyi problémák, családi helyzet, ápolásra szoruló szülő, a másodállás által elvont energia, kivárás, mert közel van a negyven éves korhatárhoz, hogy elmehessen nyugdíjba, no meg ott van a beágyazottság, a kis faluban felépített otthon, egzisztencia, ami kényelmet és biztonságot ad, és amit nem akar kockára tenni senki holmi lázongással…. És amiben, ha a mobilitást értelmezné is, túl sok a bizonytalansági tényező, beilleszkedni máshol, igazodni másféle elváráshoz, kollégákhoz, gyerekekhez. A megszokott mindenkinek könnyebb, mint a szokatlan.

Ha próbálok ebben az egészben a szakmaiság felől közelíteni, többnyire ott sincs olyan pont, amibe bele lehetne kapaszkodni. „Megcsinálom, amit mondanak, és kész.” „Engem ez az egész már nem érdekel különösebben.” „Kibírom már ezt a kis időt így is.” „Én már nem gondolkodom ilyeneken. Letudom az órákat, és megyek a családomhoz.” „Pénzt kell keresni, ez van. Ezt, amit kapok, ki kell egészíteni, máshol. Jól akarok élni.” „Még megvárom, hogy tényleg kifizetik-e a jubileumit akkor is, ha egyháziban vagyok egy ideje…azért nem lépek.” „Le tudom én sz…ni ezt az egészet, ha ez kell.”

Valahogy azt érzem, mára állandósult a közöny állapota. A szakmaiság már nem hordoz kihívást, a megélhetés igen, és ez átrendezte a pedagógiai attitűdöt. Mégis, azt érzem, nem a fizetés a legfőbb gond. Hanem mindaz, ami még vele van. Ami az iskolát másfajta munkahellyé tette, mint ami eddig volt. Olyanná, amiben a végrehajtás a fő vezérelv. Az igazodás.

Írtam már arról, hogy régen nem így fejezte be a munkát egy pedagógus, mint ma. Fel sem merült, hogy tanév közben menjen el nyugdíjba, vagy, hogy ne vigye végig az osztályát, akár még két tanéven át. Ma, ha májusban érte el a negyven évet, akkor távozik. A tanév végéig sem marad. Azt hiszem, ez elég pontos barométere a helyzetnek.

Persze vannak, akik nyugdíjasként visszamennek. De fáradtan, és gyakran eszköztelenül a mai gyerekek problémáival szemben. Visszamennek, azzal az erőt adó érzéssel, hogy bármikor kiszállhatnak. És meg is teszik, sokan, egy rövid próbálkozás után.

„Már nem bírom.” „Ezek a gyerekek már mások.” „Elég volt már ebből, nem fogom tönkretenni magam. Keresek más lehetőséget.”

Próbálom érteni a folyamatokat, amelyek ide vezettek, ehhez az általános „hivatásvesztés” érzéshez. (Tisztelet persze a kivételnek.). Nyilván van egy társadalmi-, és egy intézményrendszerbeli vetülete is, és ezekben is mind ott van a presztízs-romboló hatás. Mert elültették a henyélő, naplopó, a semmiért több pénzt akaró pedagógusképet a társadalomban, és mára ez kifejlődött a szorgos bűnbak-építésben, aminek a módszertanát tökélyre vitték. És a központosítással letörték a helyi sajátosságra, problémákra reagálás pedagógiai rendszerét is.

De ezek mind közvetetten hatnak csak. Van viszont egy közvetlen hatás, ami nem elhanyagolható, a közvetlen intézményi vezetés. Ami már rég nem alkot védőhálót az intézmény, és a kollégák fölött.

Azt hiszem, ez az ördögi ebben az egészben. Ahogy a kiépített rendszer a végpontjáig működtetett. Amiben megfelelő fogaskerékként, magabiztosan működnek a végrehajtásban azok, akik közvetlen napi kapcsolatban vannak a pedagógusokkal. És már rég önjáróak, követve a döntéshozói szinttől elsajátított mintákat.

A megfelelés kényszerével, ami mára már nekik nem is kényszer, a megkérdőjelezhetetlenség attitűdjével, erőből, védettséget élvezve.

Szerencsések azok az intézmények, ahol még nem durvult el a helyzet, és még levegőhöz jutnak a pedagógusok. De a légkör mérgezett.

„Egyszerűen kicsináltak. Rám szálltak, valóságos hadjáratot indítottak ellenem. Megkérdőjeleztek mindent, abban, ahogy dolgoztam. Ellenem fordítottak szülőket is. Komolyan, már az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott. De kibírtam a negyven évig, és eljöttem nyugdíjba. Már kicsit jobban vagyok. De sosem gondoltam, hogy ennyire el tudnak venni tőlem mindent. Mert elvettek. Mindent.”

Aki ezt mesélte, remek szakember volt…. vele együtt most még hárman állnak fel abból az iskolából. És nekik kell menni. Mindannyiuknak. A vezetők ugyanis jó végrehajtók. Megkérdőjelezhetetlenek. Ők maradnak.

Nos, hát ennyire jutottam most…És ebben is azt látom, mint a generációs szegénységben végzett munkánkban. Az egyéni döntéseket nem lehet számonkérni egy olyan rendszerben, ami direkt, vagy indirekt eszközökkel leépíti az „akarás” képességét. Itt nem az egyéni felelősség hangoztatása adhat megoldást, hanem a rendszerszintű működést kell megvizsgálni. Azt a hatásmechanizmust, ami tudatosan formálja át az oktatást, és benne a pedagógusokat is.

A hatáslánc végén pedig a gyerekek vannak. Ennek a kockázatát kellene értenünk. Mindenkinek.

Szerző.: L. Ritók Nóra