Az EP-választások 34 évvel a rendszerváltás után elhozták a magyar baloldal, vagy legalábbis a magukat így meghatározó erők totális amortizációját. Hogy ebből lehet-e még visszaút, a nemzetközi példák alapján nem egyértelmű. Lengyelországban, miután 2005-ben megbukott az állampárti múltja után ott is reformista irányt vevő baloldal, soha nem tudtak újra meghatározó szereplők lenni, 2015-ben a Szejmből is kiestek.

A magyar baloldalon most attól tarthatnak, hogy Közép-Európa kedvenc politikai közhelye, a varsói gyors, ha lassan is, de újra megérkezhet Budapestre, és a baloldal nálunk is hosszú távon eljelentéktelenedhet.

A magyar baloldal 2006-ban látványos lejtmenete a folyamatos Fidesz-kétharmadok ellenére sokáig viszonylag lassan haladt. Bár a jobboldali kormánypárt a számára több szempontból kedvezőre faragott választási rendszerben egymás után négyszer került minősített többségbe, az előbb az MSZP, majd egyre inkább Gyurcsány és a DK által uralt baloldal úgy is biztosíthatta saját szervezeti túlélését, hogy nem voltak képesek meghaladni a maguk maximum 25 százalék körüli eredményét.

Ezzel ugyan a kormányváltáshoz más ellenzéki pártokkal összefogva sem volt egyszer sem valódi esélyük, de a meggyengülő Parlamentbe azért biztosan bekerültek, és több város és fővárosi kerület helyi politikájában tudtak legalább helyi szinten meghatározó szereplők maradni, miközben maga a helyi szint egyre inkább jelentőségét vesztette a Karmelitából irányított magyar politikai életben. Ebben nagy változás még 2022 után sem következett be, amikor a Fidesz minden korábbinál jobb, 54 százalékos eredményt ért el.

A baloldal teljes összeomlásához nem egy még tökéletesebbre csiszolt fideszes állampárti kampánygépezet kellett, hanem egy érdemi szervezeti háttér nélküli egyszemélyes politikai vállalkozás berobbanása, aminek ideológiai arcéle egyelőre alig látszik, éppen ezért viszont megfelelő projekciós felület ahhoz, hogy a kettős, a Fidesszel és az eddigi ellenzékkel szemben egyszerre leadott protestszavazatok oda gravitáljanak.

Gyorslefolyású állapotromlás

Magyar Péter politikai szerepvállalása három hónap alatt megrengette az eddigi ellenzéket: miután a Tisza párt bejelentette indulását, a DK-MSZP-Párbeszéd közös listájának támogatottsága meredeken bezuhant. Bár Kunhalmi Ágnes, az MSZP azóta lemondott társelnöke a választás után először még arról beszélt, hogy „a hazai baloldal volt, van és lesz, a hazai baloldalt megőriztük”, a nyolc százalékos választási eredmény ezt csak mérsékelten támasztja alá.

A 21 magyar EP-képviselőből a következő években 19 jobboldali pártcsaládokhoz fog tartozni. Magyar Péterék heten a jobbközép Néppártba tartanak, a 11 Fidesz-KDNP-s, miután az ECR-nek sem kellettek, jelen állás szerint vagy a legjobboldalibb ID frakcióba megy, vagy marad továbbra is pártcsaládon kívül, és van még a Mi Hazánknak egy széljobbos mandátuma.

A maradék kettő azé a baloldali szövetségé, amelyikben a DK, az MSZP és a Párbeszéd vett részt, és így is alig szavazott rájuk összesen 367 ezer ember, nem több, mint nyolc százalék.

Ha a bejutási küszöb alatt végző Momentumot és a Kutyapártot is figyelembe vennénk, bár nekik nincs is deklarált baloldali identitásuk, még mindig csak a szavazók hatoda az, akiknél egyáltalán felmerülhet a baloldali választás.

Ezzel eljutottunk oda, hogy a magukat hagyományosan baloldaliként megjelenítő politikai blokk marginális helyre szorult vissza, miközben liberális és zöld európai képviselője sem lesz a következő öt évben Magyarországnak.

A bezuhanás történelmi léptékű: 2004-ben, bár már az is komoly bukásnak számított az MSZP számára, még több mint egymillió szavazójuk volt a mostaninál jóval alacsonyabb, 37 százalékos részvétel mellett. Az előző, 2019-es EP-választáshoz képest a most együtt induló baloldali pártok a szavazataik több mint felét elvesztették. Öt éve még 783 ezren szavaztak rájuk, ehhez érdemes viszonyítani a mostani, jóval magasabb részvétel mellett rájuk leadott 367 ezret.

Ehhez képest a baloldal támogatottsága az idei EP-választásokon minden megyében drasztikusan visszaesett. A csökkenés több megyében meghaladta a 15 százalékpontot, ami azt eredményezte, hogy a megyék felében már a Mi Hazánk is megelőzte a baloldalt. A baloldal szavazatvesztése egyedül abban a Bács-Kiskunban nem érte el a tíz százalékpontot, ahol már eleve a leggyengébbek voltak öt évvel ezelőtt is, miközben például Komárom-Esztergom megyében 25 százalékról 8,79 százalékra estek vissza.

Országos zuhanás gyengülő helyi bástyákkal

Mint a Választási Földrajz Telexen megjelent cikke rámutat, a baloldal éppen azokon a településeken esett vissza a leginkább, ahol korábban erős bázisuk volt. A megyei jogú városokban 16,9 százalékponttal csökkent a támogatottságuk, de a fővárosban és a 20 ezer fő feletti nem megyei jogú városokban sem értek el jobb eredményt. Az olyan, korábban baloldali bástyának számító megyeszékhelyeken, mint Szeged (-21,8), Tatabánya (-19), Salgótarján (-19,7) vagy Szolnok (-19,5) kiemelkedően nagy a zuhanás.

A baloldalra érkezett szavazatok aránya településenként:

A városokban Kazincbarcikán, Polgáron, Ajkán és Komlón szerepelt még viszonylag a legjobban a baloldal. Ezeken a településeken 15 százalék körül kaptak listán - itt még érezhető valamennyire a bányászvárosi múlt, illetve a régóta regnáló DK-s városvezetés hatása a listás szavazatokra is.

Budapesten a 23 kerületből 17-ben volt tíz százalék felett a baloldali szövetség, a legjobban a 19. (16,26%) és a 13. kerületben (15,23%) szerepeltek. De egyébként a belső pesti és a gazdagabb budai kerületekben is nagy a visszaesés, a 12. kerületben, ahol az MKKP jelöltjei taroltak, ők csak 7,5 százalékot kaptak.

Ezen kívül maradt még néhány baloldali polgármester (Budapesten Tóth József a XIII.-ban, Őrsi Gergely a II.-ban, Gajda Péter a XIX.-ben tudott újra nyerni) illetve vidéki városok közül is többet (Pécs, Szombathely és néhány kisebb város) megtartottak, és új skalp Szolnok, ahol szocialista polgármester irányítja a várost a következő öt évben.

Eltűnő baloldal a volt államszocialista országokban

A baloldal 2004 óta fokozatos visszaszorulása ezzel lényegében eljutott oda, ahová a lengyeleknél már több mint egy évtizede. A hagyományos baloldal lassú gyengülése egy sor európai országban régóta tartó folyamat. A kilencvenes években gyorsult fel a trend, hogy több hagyományosan jól beágyazott szociáldemokrata párt Európa-szerte áthangolta korábbi gazdaság- és társadalompolitikáját, piacpárti fordulattal új imázst teremtett. A Tony Blair fémjelezte Harmadik út, Schröder új közepe vagy az olasz baloldal átalakulása eleinte beválni látszott, a szélesebb középrétegek felé nyitva választási győzelmeket hozott nekik.

A középre tolódás következtében azonban a baloldal hagyományos bázisán, a hátrányosabb helyzetű csoportok körében azonban egyre inkább meggyengült a baloldal támogatása, a 2008-9-es válság pedig több országban tovább erodálta a baloldal bázisát.

A görög baloldal, a PASZOK bukása miatt időnként paszokizálódásnak is nevezett folyamat különösen markáns Kelet-Közép-Európában.

A korábbi keleti blokk legtöbb országában a volt állampártokból alakult baloldali erők nyugati társaiknál is élesebb fordulattal mentek el piacbarát irányba, amit a múltjuk kiradírozása és a nyugati szociáldemokráciával való partiképesség bizonyítása, illetve a privatizációs előnyök és az uniós csatlakozási folyamat teljesítési kényszere egyaránt motivált.

Az új jelszó a pragmatizmus és a technokraták uralma lett, és bár valamiféle baloldali identitás megmaradt, a gazdaságpolitikában addig a jobboldal repertoárjába tartozó elemeket vettek át. Az összehasonlító elemzések szerint a régió baloldali pártjai sokszor inkább voltak nyitottak a gazdasági megszorításokra és a költségvetési fegyelem hangsúlyozására, mint jobboldali ellenfeleik, miközben az utóbbiak egyre inkább éltek a nagyobb újraelosztás ígéreteivel, és retorikájukban a nemzeti jelszavak mellett a globalizáció áldozatait kezdték védeni - az alsóbb társadalmi rétegek ezzel együtt a baloldaltól egyre inkább a jobboldal, részben pedig a szélsőjobb felé fordultak.

Miután Lengyelországban a baloldali pártszövetség 2015-ben nem érte el a számukra szükséges nyolc százalékos bejutási küszöböt, a rendszerváltás után először parlamenti képviselet nélkül maradtak, és nem jutott be a főleg fiatalok között népszerű újbalos Razem sem. Az egyesült baloldal (Lewica) 2019-ben 12 százalékos eredménnyel ugyan visszajutott a Szejmbe, a ‘22-es lengyel kormányváltás után pedig közel két évtized után újra beülhettek a kormánykoalícióba is - legkisebb pártként, összezsugorodó frakcióval, a 8,6 százalékos támogatottságuk pedig mindenről szól, csak baloldali reneszánszról nem. Igaz, a fiatalok között már az övék a második legnépszerűbb politikai erő, az 50 év feletti választói csoportokban azonban alig 5 százalékon vannak. A mostani EP-választáson a lengyel baloldal országosan már csak hat százalékot kapott.

Csehországban sem jobb a baloldal helyzete: a szociáldemokraták elől a populista Babis pártja, az ANO szívta el a levegőt, ők már 2021-ben kiestek az országgyűlésből, a kommunista párt vezette új, nacionalista-baloldali szövetség pedig örülhet a maga 9,6 százalékának, amivel két képviselőt küldhet Strasbourgba. Szlovákiában európai képviselet nélkül marad a klasszikus baloldal: miután Fico pártját, a Smert, és koalíciós társukat, a Pellegrini-féle Hlast sokéves késlekedés után végül csak kitették az Európai Szocialisták Pártjából.

A négy visegrádi ország baloldali pártjai így összesen hét EP-mandátumot szereztek a lehetséges 109-ből: a lengyeleknél hármat az 52-ből, a magyaroknál és a cseheknél kettőt-kettőt a 21-21-ből, a szlovákoknál egyet sem. A baloldal tehát az egész régióban marginális helyzetbe került. Ez regionális sajátosságnak tűnik, ami az Európai Unió egészében a baloldal válságáról szóló folyamatos beszéd ellenére a számokat tekintve nincs így: az európai szocialista pártcsalád három mandátummal még növelte is a helyei számát, így most 136 képviselőjük lesz, és ott van még a balszéli Baloldal 39 képviselője - a két frakció együtt még mindig az EP-képviselők negyedét adja.