Mintha Charles Dickens sorai elevenednének meg 2023-ban Magyarországon, miközben Máthé-Bogár Mónika megrázó élettörténetét hallgatom.

Mónika 22 éves, kétgyermekes fiatalasszony, aki a Böjte Csaba vezetése alatt álló szovátai gyermekotthonban nőtt fel. Amit mesél az életéről, az őt ért szexuális bűncselekményekről, megaláztatásokról, fizikai és lelki bántalmazásokról az számunkra, a viszonylag stabil, polgári körülmények között élők számára, szinte felfoghatatlan. Egyszerre rettenetesen fájdalmas és szégyenteljes szembesülnünk azzal, hogy létezik egy másik Magyarország, amelyben gyermekek tízezrei élnek úgy, ahogyan kétszáz évvel ezelőtt a dickensi Angliában a Twist Olivérek éltek. Mert bár Mónika nem Magyarországon nőtt fel, hanem Romániában, de a rendszer, amely olyan szörnyűvé tette az életét, a magyarországi árva gyermekek életének rendszere. És bár Mónika egyedül áll ki, hogy elmesélje mindazt a borzalmat, amelyet 14 és 19 éves kora között átélt, az ő sorsa több tízezer magyar árva gyermek sorsa is.

Szavaiból kiderül, hogy az „állami gyerekek” lelki és fizikai bántalmazása, megalázása, abúzálása, látástól-vakulásig való dolgoztatása mindennapos ezekben az intézményekben.

Elmeséli, hogy hogyan menekült a munkába azért, hogy meneküljön az erőszaktevő ellen, hogyan hagyta cserben minden felnőtt a környezetében, amikor segítségért könyörgött, félelemből hogyan fordultak el tőle gyermektársai, hogy falaztak egymásnak az egyházi intézmény dolgozói és végül, tehetetlenségében hogyan fordult önmaga ellen. Dührohamai voltak, vagdosta magát, öngyilkos akart lenni és hosszú ideig nem akadt egyetlen felnőtt sem a környezetében, aki meghallgatta volna.

Gyűlölte önmagát és világot, menekült önmaga és a világ elől.

Megpróbált segítséget kérni, de senki nem segített neki.

Még az a szobatársa sem, aki rájuk nyitotta az ajtót egy alkalommal, amikor az erőszaktevő, aki az intézmény vezetője és egyben az ő gyámja is volt, éppen erőszakoskodott vele a sötét szobában. Mert a szobatársa is, mint az összes ott élő védtelen, kiszolgáltatott gyermek, rettegett a tanároktól, a felügyelőktől, a gyámoktól. Végső elkeseredésében fordult „Csaba Atyához”, akinek felügyelete alá tartozott a szovátai gyermekotthon. A ”jóságos Böjte Csaba”, a jobboldal ikonja, az „árva gyermekek megmentője”, a legrangosabb állami kitüntetések birtokosa, akihez úgy zarándokoltak kormánypárti politikusok, mint a hívők a Szentföldre, nemhogy végighallgatni nem volt hajlandó Mónikát, hanem valóságos bosszúhadjáratot indított ellene, amiért „elüldözte a barátját”, az erőszaktevőt.

Ez a történet éppen azokban a napokban került nyilvánosságra, amikor a bíróság 28 évi fegyházra ítélte a „jóságos Böjte” egy másik barátját, aki egy évtizeden át abuzálta a gondjaira bízott kisfiúkat. Nem idézem most az Atya bántalmazott nőkről és kislányokról tett aljas, szexista, primitív, középkori fejtegetéseit, jól lehet ez is szorosan hozzátartozik a történethez. Hiszen, ha valaki úgy gondolja, hogy a nők verése, alázása bocsánatos, Istennek tetsző cselekedet, akkor számára nyilván a kislányok és kisfiúk abuzálása is belefér egy gyermekotthon világába. Hiszen, amint kifejtette a bántalmazott, árva gyermekek, ha nem tudják megvédeni magukat, akkor pálinkafőzésre alkalmas „fonnyadt almák”. És a legszörnyűbb mindebben, hogy mindez nem a „gyermekmentő” Böjte Atya és néhány nevelő története.

Ez egy velejéig romlott rendszer kórképe, amelynek ereje a gyengék, az oltalomra szorulók, szegények, elesettek, rászorulók nyomorgatásában mutatkozik meg. Amely nemhogy nem segíti, hanem elfordítja a fejét, megveti és kiszolgáltatja a gyengéket. Én mindez nem a XIX. századi Angliában, hanem itt mellettünk történik, és mi némán tűrjük. Mónika és a többi, hozzáhasonló sorsú gyermek története mindannyiunk, a magyar társadalom szégyene."

Szerző. Vásárhelyi Mária