REZEDA: Hörgünk és meghalunk

Megnyílt az olimpia, következésképp volt megnyitója. Így megy ez, amióta olimpiák vannak, olyan azonban eddig még nem fordult elő a történelemben, hogy az ember arra ébredjen másnap csipás szemekkel, hogy fullba megy az anyázás és a hörgés a megnyitó miatt. Pedig épp ez történt velünk, így az ember mindezek után megpróbálja a higgadtság köntösét magára öltve – mert azt meg kell vallania, a gyomra olyan görcsbe rándult ettől, mint Orbán beszédektől szokott, és mégpedig azért, mert megint meg kellett látnia, hol is él –, szóval a nyugiság álarcával értekezne erről az egészről (az ember).

Arról mégpedig, hogy mi történt a hazájával. Illetve, hogy hová jutottak a magyarok. Mert az is szinte teljes bizonyossággal állítható, ha húsz évvel ezelőtt láttak volna a magyarok (mimagyarok) egy ilyen megnyitót, mint amilyen ez is volt, nem az lett volna a reakciójuk, mint így, s mint ami most. Ebből pedig az fakad, hogy az elmúlt évtizedekben, de leginkább a legutóbbi tizenöt évben valami történt. Valami megfertőzte a lelkeket. Mert azt is meg kell állapítanunk nagy szomorún, hogy itt nem esztétikai, hanem ontológiai különbségek és viták vannak, vagy nevezhetnénk világnézetnek is, csak az olyan snassz.

Illetve nem is helyes egészen, hiszen világlátásnak, kiforrott éthosznak nem igazán nevezhető a gyűlölet, ami pedig sajnálatosan mozgatja azokat, akik most – fogalmazzunk megengedően – elégedetlenségüket fejezik ki azzal szemben, amit az olimpiai megnyitón kénytelenek voltak látni, és sajnálatos módon egyáltalán nem értették meg. Ezt kell megállapítanunk, hiszen kitetszik, olyan világgal szembesültek a négy óra alatt, amilyen amúgy a világ tetemes részén elfogadott és bevett, a mimagyarok azonban a fokhagymaszagú szuterénjukból úgy tekintenek rá, mintha az ellenségük volna, holott épp csatlakozni hívogatja őket.

Dermesztő nekik. A megnyitó a maga módján (ha olykor giccsesen is) azon túl, hogy bemutatta az országot és a várost, amely helyet ad a játékoknak, emellett a szabadságról szólt. Az országéról, a közösségéről és az egyénéről mindenféle, még szexuális téren is. Megtudtuk, amivel eddig is tisztában voltunk, hogy arrafelé értéknek tekintik a sokszínűséget, mindenkit engednek élni és szeretni úgy, ahogyan ő jónak látja, s akkor is, ha az eltér a konvencióktól. Legalábbis attól, amit a magukat keresztény kultúrkörben nevelkedők magukénak, és sajnálatosan egyedül üdvözítőnek tartanak, mert semmit nem tudnak a világról.

Legalábbis arról, ami a szűkös horizontjukon túl van. Mindehhez azonban valahonnan muníciót kell keríteniük, s hiába mondja a felháborodottak józanabbja (nem fröcsögve), hogy „mi”, a rajtuk kívül állók minden rosszban, így a mostani hörgésben is hajlamosak egy ember mélybe rántó hatását felfedezni, azt kell mondjuk (mi, a másfélék) nem ok nélkül tesszük ezt. Hiszen valami különös véletlen egybeesés miatt szinte egybeesett a megnyitó és a tusványosi nagy hőbörgés, ahol is az, aki ilyenné tette a háborgókat, most is új világrendet vizionált vagy épp delirált azzal az utalással, hogy annak a világnak, amit a megnyitó mutatott, az ideje lejárt.

Sajnálatosan kell megállapítanunk, hogy nem járt le, nincsen semmiféle jobbratolódás, s az a világ, amit sok néven (nemzeti, szuverenista, patrióta) próbál magasabb rendűek beállítani, kisebbségben van, legalábbis a földteke nagyobbik, felvilágosodott részén. S ha ennek, amelyik most a túloldalról, bezárkózva önnön börtönébe, a színesség, elfogadás, a szabadság elfogadhatatlan, az az ő tragédiája, és a szűkölésben megmutatkozó nyomora. Ennek a világnak a futball Eb-n annyi is elég volt, hogy a németek rózsaszín mezben léptek föl, és ez a világlátás az is, amelyik még a szivárványt is lekaparná az égről. Lefújná szürke kéményfüsttel.

Ha nem tűnnék nagyképűnek, akkor azt az őszinte véleményünket tennénk közzé, hogy sajnáljuk őket, amiért kiölték belőlük a szépre és jóra való fogékonyságot. Akiknek alaptörvénybe foglalták, hogyan szabad szeretni, akik könyveket fóliáznak, és embereket bélyegeznek meg tán azért, mert más a bőrük színe, más az istenük, ha van egyáltalán. Összefoglalva tehát és Párizsra utalva, akik szerint a felvilágosodás a Sátán műve, s hogy Magyarországon kívül nincsen élet. Mint kiderült, mégis van, és olyan, amilyet a megnyitó is bemutatott, s ami az elevenjükig fáj. Holott lehetne másképp is.

Nem a megnyitóról volt itt szó tehát, hanem egészen másról, s hogy milyen állapotban van az az oldal, amelyet ledöbbentett, amit látott, azt a királyi televízió kommentátorai mutatták teljes valójában, amikor sokszor elakadt a szavuk. Olyan elementáris erővel robbant be a tudatukba az a világ, amelyről a buborékjukban ülve azt hitték, haldoklik vagy nincs is, mint Németország a régebbi narratívában, hogy megnémultak. Ilyenre nem készítették fel őket, mert a régebbi tornaünnepélyek nívóját várták, ami helyett jött a szabadság. Ami ezek szerint elviselhetetlen, ez pedig nagyon szomorú és aggasztó is egyben. Így jártak.

Via. Rezada