„Szégyellem, hogy olyan boldogok voltunk, amikor megölték Ceaușescut”
Senkinek nem állt érdekében, hogy ezt a történetet széles körben megismerjék, most mégis film készült róla: a Libertate ’89 – Nagyszeben a romániai forradalom egyik véres és kaotikus, rengeteg halálos áldozattal járó epizódjáról szól. A rendező azt mondja: bár így is nehéz végignézni a filmet, a valóság még ennél is sokkal durvább volt. Interjú.
Az 1989-es, a Ceaușescu-diktatúra végét elhozó romániai forradalom egy még Romániában is csak kevesek által ismert, pedig brutális epizódja Nagyszebenben történt.
A tüntetések 1989. december 22-én eszkalálódtak, amikor a főtéren eldördült egy lövés, és egy tüntető meghalt. Hogy ki lőtt, az nem volt egyértelmű, de a pokol elszabadult: a tüntetők betörtek a rendőrség épületébe és fegyvereket zsákmányoltak, a rendőrök civil ruhában menekültek, a hadsereg pedig átállt a tüntetők oldalára, miközben a titkosrendőrség (Securitate) és a rendőrség is egymás ellen fordult. A fegyveres milicisták önkényesen elkezdték összefogdosni azokat, akiket felelősnek tartottak a tüntetők megöléséért, és mindenféle bizonyíték nélkül terroristának bélyegezték őket: 522 embert ejtettek foglyul és tartottak fogva közel két hónapon keresztül egy üres medencében.
Az utcai harcok során legalább 89 embert megöltek, kétszáznál többen sebesültek meg, és összesen több mint 130 ezer lövedéket lőttek ki. Ezekről az eseményekről szól Tudor Giurgiu több év kutatómunka után készült Libertate ’89 – Nagyszeben című filmje, amelyet múlt hét óta játszanak a magyar mozik. A filmet először a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be szeptemberben (itt megkapta a Nemzetközi Ökumenikus Zsűri nagydíját is); a filmet elkísérte a rendezője is. Itt beszélgettünk vele. hvg.hu: A romániai forradalom idején 17 éves volt. Milyen személyes emlékei vannak az eseményekről? Tudor Giurgiu: A nagyszebeniekről semmilyenek. Gyerekként éltem is ott négy évig, mégsem jutott el hozzám semmi mindabból, ami ott történt. A forradalom idején Kolozsváron éltem, és ott is akartam lenni az utcán, részt venni a tüntetéseken, de a szüleim nem engedték, bezártak a lakásba. Azt mondták:
„Ne legyél hülye, ne csináld, még a végén megölnek.” Úgyhogy csak a tévén és a rádión keresztül figyeltük, mi történik, így én is olyan voltam, mint a film több szereplője: mivel minden csak a manipulált médián keresztül jutott el hozzám, sikerült engem is meggyőzni arról, hogy odakint terroristák vannak, és ha kimennék, engem is megölnének.
Nagyon ijesztő volt – mert azt akarták, hogy annak tűnjön. hvg.hu: A politikai helyzettel tisztában volt, tudta, kik a jó és a rossz szereplők a történetben? T. G.: Nem, nem értettem mindent pontosan, a dolog összetettségét biztosan nem. Akkoriban azt gondoltam, a hadsereg biztosan a román emberek megmentéséért dolgozik, a bűnösök pedig a Securitate, Ceaușescu titkos rendőrségének tagjai és a milicisták, akik az ártatlan emberekre lőnek.
Ezt a narratívát sulykolta az állami média és a hadsereg is. Aztán ahogy teltek az évek, mi is megértettük, hogy a valóság ennél bonyolultabb. Azt például nem sejtettük, hogy mindez egy puccs is volt; mi azt gondoltuk, csakis népfelkelés. hvg.hu: Mi vezetett Nagyszebenben ahhoz, hogy kialakulhatott a filmben látható helyzet, hogy ennyire elszabadulhattak az indulatok? T. G.: Romániában volt a régióban a legsúlyosabb a diktatúra; sokszor nem volt áram, nem volt étel, hideg volt. Ha sokáig egy ketrecben élsz, eljön a pont, amikor minden felrobban. Főleg, hogy a vezetőknek – akár a Securitatéban, akár a milíciában – kivételezett helyzetük volt; mindig megtalálták a módját, hogy jobban tudjanak érvényesülni, mint az átlagemberek. Jelenet a filmből © Mythberg Films hvg.hu:
A film bemutatója előtt azt mondta, Romániában lényegében senki sem hallott a nagyszebeni eseményekről. Szándékosan akarták eltitkolni? T. G.: Nem, csak arról van szó, hogy mindenki a temesvári és bukaresti eseményekről beszélt, ami ott történt, sokkal véresebb és látványosabb volt. De a kisvárosoknak is megvoltak a maguk történetei. Ráadásul a nagyszebeni események szó szerint zárt ajtók mögött zajlottak, egy katonai létesítményen belül, nem a szemünk előtt történt. Senkinek nem állt érdekében hirdetni, ami történt, főként nem a hadseregnek. hvg.hu: Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott, Románia számára nem adatott meg a kézzelfogható lezárás az előző rezsim után. Magyarként különös volt ezt olvasni, mert innen nézve pont hogy úgy tűnik, a forradalommal és a Ceaușescu házaspár kivégzésével Romániában nagyon is kézzelfoghatóan zárult le a korszak, szemben a magyar rendszerváltással. T. G.:
Arra a tényre gondoltam, hogy a romániai ügyészség azóta sem hozott döntést arról, hogy a rendelkezésre álló több kamionnyi dokumentum alapján megvádoljanak bizonyos még ma is élő, idős, az előző rezsimben szerepet vállaló személyeket. Azt hiszem, azok az intézmények, amelyek felelősségi körébe tartozna mindez – kezdve a belügyminisztériummal, a hadügyminisztériumon át a Securitate utódszervezetéig, a titkosszolgálatig –, nem hajlandóak együttműködni, közös nevezőt kialakítani. Az elmúlt harminc évben minden fél csak bujkált, és még a nyilvánvaló tényeket sem voltak hajlandóak elfogadni.
Nyilvánvaló, hogy a fiatal katonák lőttek, nyilvánvaló, hogy a Securitate is lőtt, nyilvánvaló, hogy a milícia is érintett volt – ezt én magam is tudom a kutatásaimból, mindez ott van a dokumentumokban. Mégis máig nem történt meg, hogy hivatalosan is elismerte volna valaki ezeket a tényeket. hvg.hu: Mit okozott mindez a mai román társadalomban? T. G.: Összezavarodottságot. Az egész mai társadalom, a mai politikai garnitúra és minden más is rohadó alapokra épült. Mintha vennél egy házat, ahol látszólag minden rendben, szépen működik az elektronika, le vannak festve a falak, de az összes szemét ott van a szőnyeg alatt, és árad belőle a bűz. Így nem tudsz egészségesen élni. Ilyen a helyzet a mai Romániában.
Így nehéz jó irányba haladni.