Különleges időket élünk, hisz a kormányfő és a kabinet olyan gazdaságpolitikai és gazdaságirányítási fordulatot hirdetett meg az elmúlt hetekben, ami példa nélküli a NER 15 éves fennállásának történetében.

Új gazdaságpolitikai akcióterv, munkáshitelprogram, vidéki otthonfelújítási program, Demján Sándor Program, beruházásélénkítő program, exportösztönző hitelprogram, hogy csak néhányat említsünk az igéző hangzású kezdeményezésekből – s ki tudja még, hol a vége, hisz a nagy fellendítési művelet csak nemrég kezdődött el.

A programcsomag népszerűsítésébe lelkes promoterként természetesen Orbán Viktor is becsatlakozott:

„2025-ben fantasztikus éve lesz a magyar gazdaságnak!”

„2025-ben repülőrajttal indulunk!”

– fogalmazta meg a kormányfő nagy ívű látomásait indiai nyaralását megelőzően, hogy aztán a varázslat és bűvölés országából hazatérvén az idei első Kossuth Rádió-s interjújában is megadja a derűlátó alaphangot az előttünk álló évhez.

Bár szép dolog az optimizmus és a szebb jövőbe vetett hitt, az elhangzó delejes kijelentések olyan éles kontrasztban állnak az elmúlt időszak gazdasági teljesítményével és az átlag honpolgár percepcióival, hogy egyesek azon kezdtek el lamentálni, talán valami mentális probléma okozhatja a kormányfő eltérő valóságérzékelését.

A 2024-es év III. negyedévének GDP-„teljesítménye” a megelőző év azonos időszakához képest mínusz 0,7 százalék volt, azaz a gazdaság recesszióba süllyedt – de nem túl rózsásak a korábbi adatok sem, hisz a gazdaság az elmúlt 9 negyedévből mindössze háromszor tudott növekedni. 

A makrogazdasági adatokon túl meglehetősen pesszimista a lakosság jövőképe is: saját háztartása tekintetében a 16 és 75 év közötti lakosság mindössze 30 százaléka számít valamiféle anyagi javulásra, 32 százalék semmilyen változást nem vár, 38 százalék pedig egyenesen azzal kalkulál, hogy a tavalyinál is rosszabb helyzetbe fog kerülni pénzügyileg. 

A csodaváró narratíva kardinális lehet

Ha a számok világából szemléljük a gazdasági kilátásokat, valóban adódik a kérdés, hogy mivégre a miniszterelnök és környezetének hurráoptimista hangulata, különös tekintettel arra, hogy a legtöbb elemzés európai szinten sem számít túl sok jóra a prognosztizált dekonjunktúra miatt. Ahhoz, hogy e pozitív várakozások a gazdasági realitásban is testet öltsenek, tulajdonképpen kisebbfajta csodának kellene történnie, melyre nem sok esély mutatkozik, a kutya azonban épp itt van elásva. 

Orbán Viktor és klientúrája nem a rossz helyzetértékelés, hanem a nagyon is tudatos politikai számítások következtében hangoztatja azt, amit hangoztat – ha úgy tetszik, manipulatív megfontolások vezérlik politikai cselekvésüket, nem először, s nem is utoljára. A bűvös hangzású programelnevezések, a pozitív töltetű gazdasági szlogenek, a populista nagyotmondások múlt év vége óta egyre inkább egyfajta csodaváró narratívává kezdtek összeállni, ami a konkrét programokon túl szintén része a kormány új gazdasági stratégiájának. A gazdasági döntéseket, a piaci mozgásokat ugyanis nem csupán a hagyományos gazdasági modellek által leírt racionális cselekvések mozgatják: gazdaságpszichológiai szempontból a történetek, a narratívák legalább ugyanakkora szerepet játszanak.

Számos politikai narratívához hasonlóan a csodavárás mögötti történetek is a reményről, a „hősökről” és a „gonosz elleni győzelemről” szólnak, melyek jelentős hatással lehetnek az emberek viselkedésére. A csodavárás tipikus elbeszélésre épül: egy különleges személy vagy egy mesteri terv kiutat mutat majd abból a reménytelen helyzetből, melyben az egyének vagy közösségek tehetetlennek érzik magukat. Ez a fajta képzet – különösen kritikus gazdasági szituációkban – „fertőzésként” terjedhet, hisz az emberek ilyen körülmények közepette hajlamosak bedőlni a gyors, egyszerű, hatékony megoldások ígéretének. 

Technopopulizmus szakértői kormány helyett

Noha a történet fókuszában többnyire egyetlen személy szokott állni, a magyar szcenárió különleges ebből a szempontból is, hiszen Donald Trump, Orbán Viktor és Nagy Márton személyében kapásból három politikus is rivaldafényben van. A populista szövetségből technokrata előélete okán Nagy Márton lóg ki valamelyest, a nemzetgazdaság mindenható urának szereposztója során azonban épp ezért esett rá a kormányfő választása: ő az a technokrata, aki elvileg képes jól teljesíteni szakmai téren, ugyanakkor hajlandó élni a populizmus eszköztárával is, ami a technokraták többségére nem jellemző.  

A technokrácia és az ahhoz kapcsolódó mentalitás első blikkre nehezen fér össze a populizmussal, mivel a technokraták általában épp annak az elitnek a tagjai, amely a populista támadások kereszttüzében áll. Más téren viszont a technokrata szellemiség nem áll annyira távol a populizmustól. Ahogy a populisták szerint csakis ők képviselik őszinte módon a népet – azaz egy erőteljes kinyilatkoztatásból származtatják legitimitásukat – úgy a technokratáknak is van egy hangsúlyos állításuk: olyan szakértelemmel és kompetenciával rendelkeznek, amelyek feljogosítást adnak a kormányzásra és vezetésre anélkül is, hogy megválasztaná őket a nép. Alapvetően tehát mind a technokrata, mind a populista szemlélet szemben áll a képviseleti demokrácia elveivel.

A technokrata vezetés tipikus példája a „szakértői kormány”, amely ellenzéki oldalon mindig is egy mágikus kifejezés volt, a Fidesz táborában azonban jobbára megvetett intézménynek, amolyan „bolsevik trükknek” számított. Noha jelen esetben a szakértői kormánytól azért még távol vagyunk, Nagy Márton rendkívüli felhatalmazása által mégis csak elmozdulás történt ebbe az irányba, még akkor is, ha ő sokkal inkább technopopulista, mint tisztán technokrata karakter. 

A vágyvezérelt gondolkodás önbeteljesítővé válhat?

A technopopulista cselekvésmód, valamint a csodaváró narratívák képesek erősen befolyásolni a fogyasztói bizalmat és a befektetői magatartást, meghatározhatják a gazdasági szereplők várakozásait a közeljövő alakulásáról – nem véletlen tehát, hogy a kormányfői-miniszteri tandem keményen üti a vasat kommunikációs szempontból. 

A csodaváró narratíva egyik előnye, hogy nem túl magas elvárásokat is kielégíthet: ha a gazdaság valamely szegmense enyhe javulást mutat, a kormányzat máris prezentálhatja, hogy az már a „csoda”, 

a gazdasági bumm előfutára, vagyis a narratíva részben igazolást nyert. Ez a fajta politikai cselekvés a hozzá társuló elbeszélés által segíthet abban is, hogy a közvélemény megértőbb legyen, a közönség jelentős része ugyanis hajlamos a türelmesebb várakozásra „a fordulat hamarosan elérkezik” szólamok hatására – még akkor is, ha a valóság egyelőre nem igazolja az ígéreteket. A kormányzat így időt nyerhet. 

Noha a racionalitás és a gazdasági realitások ellentmondanak a gyors, jelentős gazdasági eredmények megvalósíthatóságának, a miniszterelnök és szűk köre láthatóan próbál komoly erőfeszítéseket tenni a siker érdekében, az alkalmazott módszerek pedig rövid távon akár még eredményeket is hozhatnak. A Nagy Márton-féle gazdaságpolitikai intézkedéscsomag egyértelműen keresletélénkítő, keynesiánus gazdaságpolitikának tekinthető, ami a gazdasági aktivitás növelését célozza azáltal, hogy növeli a lakosság és a vállalkozások költekezési lehetőségeit, serkentve ezzel a beruházásokat is.

Ehhez igyekszik hozzájárulni a szuggesztív jellegű politikai kommunikáció: ha a politikai vezető belelovalja magát a narratívába, az a közönségre is jelentős hatással lehet, a várakozások könnyen átragadhatnak a társadalom egy részére. Orbán Viktor saját vágyai és reményei által lényegében egyfajta kollektív „vágyvezérelt gondolkodást” alakíthat ki. Ha a „csodaváró” narratíva sikeresen meggyőzi a szereplőket arról, hogy a gazdaság kilábalóban van, az akár önbeteljesítő jóslatként is működhet, legalábbis átmenetileg. 

Miközben ellenzéki oldalon egy önjelölt megváltó kormánybuktatási ígéretében reménykednek tömegek, addig a kormánypárti táborban egyre többen fogják várni a csodával felérő gazdasági bummot, ami elhozza majd Orbán Viktor újabb kiütéses győzelmét. Nagyon úgy néz ki tehát, hogy 2025 lesz az az év, melynek közepére-végére a politikai elit és a lakosság tekintélyes része is oda fog eljutni, hogy valamiféle messianisztikus, csodaváró álomvilágba ringatja magát – ami nem túl sok jót árul el a társadalom mentális és érzelmi állapotáról.

A szerző politikai tanácsadó, közgazdász.