Egy ember, akin talán ma segíthettünk volna. Egy ember, akit gyerekkorom óta ismertem, hiszen egy iskolába jártunk. Egy ember, aki szolgálataim során, amikor felé vitt az utunk, mindig jó szóval fogadott, sokat beszélgettünk. Autószerelő volt, otthon dolgozott. “Mellesleg” az ország legjobb ejtőernyőse. Volt.

A TIK riasztásánál körülbelül 3 percre voltunk a helyszíntől, a címet felismertem, de mégsem mehettünk, mert határvadász toborzás volt kiadva nekünk… Vagyis nem lehet elhagyni a helyszínt. Esélyünk sem volt segíteni, pedig már a kollégám is becsatolt biztonsági övvel ült mellettem, de nem kaptunk engedélyt.

Még vagy 15 perc eltelt, mire az első kék odaért… A tagállomások jóval messzebb voltak, mint mi. Tudjuk, láttuk, mert előttünk kellett elhaladnia. Ők már csak az oltásra értek oda, amikor minden menthetetlen volt. Nekünk viszont tartani kellett a pozíciónkat.

Soha nem fogom megtudni, hogy segíthettünk volna-e az emberen, de az sajnos szomorú tény, hogy egy eddig is eredménytelen látszat toborzás többet ér, mint egy, a közelben segítségre szoruló ember élete, és ez már az én erkölcseimet is elég komolyan megrengette. Egyelőre csak zokogok, aztán majd úgyis a nyakamba szakad az a rohadt “hivatalos eljárás”, amiért nem úgy viselkedek, ahogy azt odafentről elvárják.”