Ma háború van, holnap béke,

De mikor lesz már ennek vége?

– szólt a ’80-as évek underground zenekarának, a Kontroll Csoportnak a dala évtizedekkel ezelőtt.

Az emberiség történelmének folyamatos hullámzását – amelyben a háborúkat békék követték, majd jöttek az újabb háborúk – paradox módon az atombomba előállítása szakította meg.

Az amerikai bomba lezárta a soha nem látott mértékű pusztítást hozó második világháborút, majd pár év múlva a szovjetek kezébe kerülve olyan kölcsönös fenyegetést hozott létre az akkori két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió között, melyben egyik fél sem mert rátámadni a másikra.

Tisztában voltak vele, hogy a nukleáris fegyverek korában a szemben álló hadseregek képesek nemcsak a másik felet, hanem a teljes életet is megsemmisíteni, a bolygót elpusztítani.

A nagyhatalmak innentől kezdve egymással közvetlenül nem keveredtek fegyveres konfliktusba és Európa is mentes maradt a helyi háborúktól.

Igaz, e korszak megértéséhez kulcsfontosságú leszögezni, hogy a Szovjetunió megszállva tartotta Kelet- és Közép-Európát.

Országainkat megfosztották az önrendelkezéstől, a polgárokat a szabadságtól, a másként gondolkodókat üldözték, börtönbe vetették vagy megölték, és kommunista bábkormányokat ültettek erőszakkal a nyakunkra.

Európát vasfüggöny vágta ketté szabad nyugatra, és az oroszok által rabságban tartott keletre.

Tehát a béke, melyet az atomfegyverek garantáltak akkor, amikor a pusztító eszközök az erősnek számító, hódító Szovjetunió kezében is ott voltak, számunkra egyúttal a börtönt is jelentette. (Ezt hívták létező szocializmusnak.)

Béke és szabadság együttesen csak a rendszerváltás után valósult meg a kontinensen.

Ehhez kellett később a NATO is, hiszen az atlanti katonai szövetség keleti terjeszkedését megelőzően a délszláv háborúval a kilencvenes évek elején újra fegyverropogástól volt hangos földrészünk.

Ennek a hosszú európai békének vetett véget az atomnagyhatalom Oroszország tavaly februárban, amikor felrúgva minden szerződést és megállapodást megtámadta szomszédját, Ukrajnát. 2022 februárjában szinte mindenki, vezető politikusok, katonai parancsnokok és elemzők egyöntetűen azt gondolták, hogy az ukránok napjai meg vannak számlálva.

Az orosz hadigépezet két nap alatt elfoglalja Kijevet. Nem így lett. Lassan két éve zajlik a harc a hazájukat hősiesen védő ukránok és az agresszor oroszok között. Félmillió körüli halálos áldozattal, még több sebesülttel. (Az elmúlt napokban olvashattunk arról, hogy csak Ukrajnában másfél év alatt 300 ezerrel nőtt a mozgássérültek – amputáltak stb. – száma.)

Persze a pontos adatokat nem tudjuk, hiszen egyik fél sem mond igazat. A pusztítás és gyilkolás mértékét azonban képesek vagyunk megbecsülni.

A háború a hatalmas emberi szenvedésen és veszteségen túl komoly gazdasági krízist okozott, elsősorban Európának.

A kezdődő energiaválság jelentőssé vált, megnőtt az infláció és túlköltekezett az unió.

Az Egyesült Államok és az EU kezdettől fogva a nemzetközi jog és a szerződések védelmében teljes támogatásáról biztosította keleti szomszédunkat, miközben ügyelt arra, hogy a megbízhatatlan, Vlagyimir Putyin által vezetett atomhatalommal ne keveredjen közvetlen katonai konfliktusba.

A harcok hónapok óta állóháborúvá merevedtek.

A hosszú, eredmény nélküli küzdelem a nagyobb tartalékokkal rendelkező oroszoknak kedvez.

Az ukrán katonák és fegyverek lassan elfogynak. A harcolók és a támogatók is belefáradnak az előrelépés nélküli pusztításba.

A magyar kormány kezdettől fogva az azonnali tűzszünetet és a békekötést szorgalmazta.

Különutassága miatt megkapta az oroszbarát bélyeget, és elvesztette addigi legfontosabb szövetségese, Lengyelország támogatását is.

Az orosz–ukrán háború hatására hazánk teljesen elszigetelődött a nyugati világban és megszűnt a visegrádi együttműködés is. Diplomáciai hiba ez, amit el lehetett volna kerülni.

A kormány békepárti és a hazai gazdasági érdekeket hangsúlyozó politikája eredményesebb lehetett volna, ha közben politikai gesztusokat tesz Ukrajna irányába (máig nem látogatott el a magyar miniszterelnök Kijevbe).

A kárpátaljai magyar kisebbség helyzetén is lehet, hogy sikerült volna ezen az úton javítani.

Úgy tűnik, mintha itt a magyar kabinet nem a fennálló konfliktusok megoldására törekedne, hanem csak nyugtázza rendszeresen, hogy mást gondol a két ország jó néhány kérdésben.

Pusztítás a Közel-Keleten is

Októberben a palesztin terrorszervezet, a Hamász által elkövetett brutális mészárlás miatt kirobbant egy újabb, egész világot felkavaró háború Izrael és a gázai terroralakulatok között. Izrael jogszerűen lép fel a civil polgárait példátlan kegyetlenséggel meggyilkoló, területére betörő Hamász-harcosokkal szemben. Ez a fegyveres konfliktus óriási indulatokat teremtett szerte a világban. A nyugati féltekén jelen lévő radikális muszlim közösségek – gyakran a baloldali és szélsőjobboldali sajtó és politikai szereplők támogatásával – a zsidó állammal szemben lépnek fel. Egyre többször antiszemita, Izrael-ellenes jelszavakat használnak. Ebben az esetben gyorsan és egyértelműen Izrael mellett állt ki Orbán Viktor kormánya. Jó döntést hoztak, hiszen ez a pozíció javíthatja a helyzetünket a világban, mérsékelheti a másik háború kapcsán elkövetett téves lépéseink következményét. Itt a gesztusok is azonnal megszülettek: okos és szép elhatározás volt lehetővé tenni az izraeli futballválogatottnak, hogy Magyarországon játssza le hátralévő hazai mérkőzéseit. Igaz, közben arra is érdemes felfigyelni, hogy 

a palesztinbarát és Izrael-ellenes tüntetések miatt megdöbbent nyugati közvélemény egyre óvatosabb a közel-keleti harcok kérdésében.

Nem hagyhatja figyelmen kívül a többmilliónyi muszlim polgárát és azt a tényt, hogy az elmúlt évtizedekben sokszor hamisan és tévesen mutatta be a zsidó állam küzdelmeit, ami miatt ellenszenv alakulhatott ki az izraeli törekvések körül. Magyarország helyesen teszi, hogy elítél mindenfajta terrort és menthetetlen kegyetlenkedést. Nem keveri össze a támadót és a megtámadottat.

Kellenek tehát a támogatók és szövetségesek, mert hazánknak rendkívül fontosak a hiányzó EU-s források. Az elmúlt hetek biztató hírei – az uniós pénzek folyósításáról történő megegyezés várható közelsége, az infláció 10 százalék alá csökkenése, a recesszió valószínű vége – azonnal kedvezőbb üzleti környezetet teremtettek, erősítették a forint árfolyamát. Az izraeli–palesztin konfliktusban elfoglalt helyünk is növelheti mozgásterünket. A bizakodáson túl persze szükséges lenne a pénzek tényleges folyósítása, hogy a magyar gazdaság valóban lendületet vehessen. A sikerhez támogatók is kellenek.

Választások előtt

Az ellenzéki pártok közben leginkább a jövő nyári választásokkal foglalkoznak. A legnagyobb érdeklődést a hazai baloldalon a Demokratikus Koalíció és a Momentum konfliktusa váltotta ki. A DK elég egyértelműen törekszik arra, hogy a baloldalon csak ő maradjon talpon június után. E logikus törekvésnek akár még a választási eredményt is hajlandó alárendelni. Egyértelműen ők számítanak a baloldali térfél erőközpontjának, ezért is támadta meg a DK-t az egyre gyengülő, veszélyes helyzetbe jutott Momentum. A tettek és a szavak kiáltó ellentéte nem segíti a lila pártot abban, hogy végre politikai mondanivalóval álljon elő. A hiányzó tartalom, az üresség – ahogy Ungár Péter, az LMP elnöke pontosan és önkritikusan megjegyezte – azt eredményezi, hogy ezen az oldalon a pozícióharcok jelentenek fejleményeket. Ez az elképzeléshiány és zavar megmutatkozik a főváros működésében is: aki Budapest 150. születésnapján a belvárosba látogatott, azt nyakig érő szemét fogadta a 7. kerületben. Nem sikerült úgy ütemezni a lomtalanítást, hogy legalább ezen a napon rend és tisztaság legyen az ország szívét jelentő városban. A jövő évi önkormányzati választáson szokás szerint kiemelt jelentősége lesz a fővárosi eredménynek, ezért érdemes a baloldali ellenzéknek feltenni a kérdést önmagának: javított-e bármit a helyzetükön az, hogy az elmúlt 5 évben Karácsony Gergely vezette a várost?

 Sem a baloldalnak, sem a Fidesznek nincs elképzelése arról, hogy mit kezdjen Budapesttel.

Ideje ezen változtatni, nagyszerű fővárosunk többet érdemelne ennél! Egy korábbi cikkemben már javasoltam, hogy kezdjük a legnagyobb városunk ügyét azzal rendbe tenni, hogy megváltoztatjuk a közgyűlés választási rendszerét. Talán egy kicsit közelebb visz majd ez a lépés ahhoz, hogy a kavargó, háborús világhelyzetben mi a béke és fejlődés szigete legyünk.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.