Napok óta nem hagy nyugodni Ottó bácsi története.
Amikor az ATV-vel forgattunk a parkban, egy cserzett arcú férfi jött oda, megkérdezni, hogy mit csinálunk. Mondtuk neki, hogy forgatunk. Azt válaszolta, hogy az nagyon fontos, de azért tudjunk róla, hogy ez az ő hálószobája.
A forgatás után ott maradtam vele beszélgetni.
Sajnos tipikus történet az övé.
Lassan négy éve él az utcán.
A ház, amiben korábban az élettársával éltek nem az ő nevén volt.
Amikor a párja meghalt az örökösök kirakták.
35 évig dolgozott kőművesként, de két infarktus után már nem bír fizikai munkát végezni. Így hát nincs hol lakni.
A története szomorú, a szeme mégis csillog.
Elmondja, hogy a fiatalok Ottó bácsinak, de leginkább parkőrnek hívják.
Ő vigyáz rájuk, amikor a parkba jönnek kikapcsolódni, cserébe rendet tart.
Büszkén meséli, hogy nézzük meg milyen rend van itt.
Nem engedi, hogy itt bárki szemeteljen.
Sokan kedvelik, rendszeresen hoznak neki meleg ételt is, meg pénzt is kap a gyógyszereire. Amikor erről mesél elsírja magát. Nem a saját nyomorát siratja, hanem a többi ember jósága hatja meg. Nem kímélte az élet, mégsem tört meg az emberekbe vetett bizalma, pedig többször bántották már. Kézfogással köszönünk el tőle, addigra már mint régi ismerősök. Megígértem neki, hogy fogunk még találkozni.
Délután a közeli boltban vettünk neki meleg ételt, meg némi süteményt, azt vittük vissza neki. Örömmel fogadja tőlünk, és már régi ismerősként fogadott minket.
A szeme most is csillog, hálásan int vissza, miközben viszi csomagját, hogy megossza a többiekkel. Hogy miért írtam meg ezt a történetet? Mert vannak találkozások, amik rövidségük ellenére is nyomot hagynak az ember lelkében. Nekem erőt ad Ottó bácsi története. Tudom, hogy neki is szüksége van rá, hogy tovább küzdjünk egy igazságosabb országért, ahol egy ledolgozott élet után senki nem kerülhet utcára, ha már nem tud tovább dolgozni.
Szerző. Komjáthi Imre az MSZP parlamenti képviselője.
