Úgyhogy én is csak azt osztom meg, amikor jól vagyok, amikor elhiszem, hogy az élet szép is tud lenni, csak tenni kell érte.

De pénteken mégis csak a 60. szülinapom volt, és dolgoztam, mintha mi sem történt volna. Pedig a lányok megígérték szilveszterkor, hogy majd nagy bulit csapnak, lesznek chippendale fiúk meg minden. A legnehezebb ezt megbocsátanom, hogy legalább eddig kitarthattak volna. Olyan közel volt, hogy igaz legyen és olyan menő lett volna, ha egyszer nekem is bulis a szülinapom, és nem arról szól már megint, hogy egyedüllétből ötösre vizsgázom. Tenerifén láttam a hullámokat, ahogy szinte a semmiből törek elő. Azt mondják, ha küzdesz a hullámokkal, véged. Hagyni kell, hogy átcsapjanak a fejed felett, magukkal rántsanak, és megvárni míg átkerülsz a túloldalra, ahol már nincs hatalma a hullámnak feletted.

Az életben is így jönnek a hullámok. Szinte a semmiből törnek elő, minden egyszerre romlik el és az elején még kapálózol, mert félelmetes hagyni, hogy legyen, aminek lennie kell, de aztán belátod, hogy nincs a kezedben semmi, csak a megadás, hogy most nem irányíthatod az életed. Nem a lányok tehetnek róla, hogy idő előtt vége lett. Egyszerűen csak eljött a nagy hullámzás ideje. Szembesültem vele, hogy nincs semmim, az egész életem egy rakás csőd, se pénzem, se karrierem, a gyerekeimmel is csak távolból vagyok jól, ha nem tudok pénzt keresni, akkor végem. Nem lesz nyugdíjam, nem lesz semmim. De úgy kell nekem. Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy nem gondoltam arra, mi lesz, ha megöregszem? De ki a fene akar megöregedni? Hirtelen úgy éreztem, megöregedni luxus. Én legalábbis biztosan nem engedhetem meg magamnak, pedig milyen jó is az, mikor a család ott van körülötted, gondoskodnak rólad, megfürdetnek, tisztán teszik be a fogsorodat, mosolyogva kicserélik a pelenkádat, hiszen te is megtetted értük, megtennéd most is bármikor, ha szükségük lenne rád. Jaj, PozsaÁgi! Ébredj már fel! Ez egy új világ. Az emberek kórházban halnak meg, hosszú betegség után. Egy valamire való szülő nem arról ábrándozik, hogy a gyereke majd gondoskodik róla, hanem arról, hogy nem lesz soha de soha a terhükre. Inkább kiugrik 85 évesen a kórház ablakából, de semmilyen körülmények között nem akar teher lenni. Ez már egy új generáció, új értékrenddel, amiben persze mi is alaposan benne vagyunk. Mert mi akartuk, hogy legyenek boldogok, önállóak, csak épp arra nem gondoltunk, hogy ebből kinő egy új nemzedék, akinek minden traumájáért a gyerekkora a hibás, ahol a szülők mérgezőek, ahol az odaadás mártíromkodásként lesz megbélyegezve, és ahol a világ is azt súgja folyton: jobb is, ha nem lesz gyereked.

Túlnépesedett, túlmérgesedett a Föld, generációról generációra csak sebeket örökítünk egymásra, hát nem bölcsebb megszakítani ezt az örökölt sorsot? Úgysem tudsz adni semmit a gyerekeidnek, csak a traumájukat, mert a te tapasztalatod már használhatatlan az új világban. Nekik kell tapasztalniuk, ahogy te is csak a saját fejed után mentél. Te se vagy jobb náluk, te se hallgattál a szüleidre, úgyhogy most a számlád rendezed. Maradj szépen csendben. Nincs biztonság, soha nem is volt.

Játékszabályok vannak, amit vagy megértesz vagy nem, de jobb ha igen, mert úgyis az írja az életet. Tenerifén sokat tanultam. Megtanultam, hogy nem szabad túl komolyan venni a negatív érzelmeket. Úgyis elmúlnak. Viszont kincsként kell őrizni a szép pillanatokat, mert különben eltünnek az emlékezet mocsarában. Úgyhogy hálás vagyok a lányaimnak, hogy fél évet kibírtak velem. Hálás vagyok, hogy annyi év után ismét megismerhettem őket. Ijesztő volt néha, hogy mennyire nem ismerjük már egymást, de mit is gondoltam? Ők ott, én itt.

Lakva ismerni meg az embert és a valóság mindig értékesebb, mint a cukormázba csomagolt illúzió. Valami véget ért és valami elkezdődött, de a sikernek ehhez semmi köze. Mert csak az nem sikerül, amiről lemondanak. Vagy amit meg sem mertek álmodni. Én még mindig nem tudom, miről nem bírok lemondani, csak azt tudom, próbálkozni kell. Mert aki meg se próbálja, annak biztos nem sikerülhet. A képet az egyik barátnőm küldte. Azt mondta, én vagyok a kislány a romok mellett. Pontosan így érzem magam.