Szinte minden miniszterrel megesik, hogy a közvetlen közelében az “Igen, Miniszter Úr” csatakiáltás hangzik, de pár méterrel odébb már mindneki inkább hülyének nézi. Nagy Mártonra ez különösen igaz lehet, aki ontja magából a nagyobbnál nagyobb baromságokat, ám egy feltétlen rajongója így is van, ez pedig a főnöke, Orbán Viktor.
Nagy Márton egyébként meglehetősen hasonlatos Matolcsy György fiatalabb kori előfordulásához, ugyanis mindketten sziporkáztak az unorthodox ötletekben, amelyek aztán vagy bejöttek, vagy nem. Többnyire nem. Még inkább mindkettejük munkásságát a magyar gazdaság leépülése fémjelezte, bár Matolcsy így a karrierje végére tűrhetően beletanult a jegybankári munkakörbe.
Remélhetőleg Nagy Márton is hamarosan kiérdemli a betanított munkás tiszteletbeli címet, aminek akár örülhetnénk is, feltéve hogy ez az ő karrierjének a végét jelképezné. Ennek hiányában viszont sajnos marad az, ami a magyar gazdaság post-covid jellemzője, azaz a földbe állás.
Azt persze nem tudjuk, hogy a hazai akkumulátor-őrület kinek a fejéből pattant ki, de az Orbán-Szíjjártó-Nagy trió a mai napig nem hajlandó tudomást venni a napnál is világosabb zsákutcáról. A világ viszonylagos szerencséjére a nagybetűs piac most kikényszeríti azt, amit egy seregnyi civil szervezet sem tudott elérni, hogy t.i. visszaszoruljanak ezek a végül is roppant környezetromboló elektromos autók, ami egyszersmind sajnos a magyar gazdaság kálváriáját is jelenti.
Hasonlóképpen, a kormány számos intézkedése szintén egy-egy hatalmas gyomros volt az üzleti szféra számára.
Ilyen, hogy egy évtizedes léptékben súlyosbodott lakhatási válság közepette vég nélkül épülnek a felesleges irodaházak, jó magasan tartva az építőipari árakat.
Ilyen volt az árstop rendszere, ami elképesztő inflációt generált, mivel a boltok a kiszámítható veszteségeiket gyakorlatilag más termékeken akarták hasraütésszerűen behozni.
Ilyen az erőltetett lakossági hitelezés úgy, hogy a reáljövedelmek pont azoknál a családoknál nem nőnek, amelyek keserű kényszerből szinte bármit bevállalnak .
És a kormány ezek után mondja, hogy tőle idegenek a kommunista módszerek, jelesül a lakásbérleti díjak maximálása. A baloldali gondolkodás meglehetősen nyitott a kommunista gondolkodás irányába, azonban van egy határ, ez pedig a hülyeség. Egy baloldali értékrendű emberek számára ugyanis kevés visszataszítóbb szereplő van, mint a hülye kommunista, márpedig Nagy Márton döntően az idetartozó eszköztárból merít.
Így van ez akkor, amikor a kormány immár sorozatban meghatároz gazdasági növekedési célszámokat, amelyek elérését egy, vagy két látványos intézkedésétől várja, miközben megfeledkezik a több száz, ugyanolyan fontos tényező karbantartásáról. Ilyen például az infláció, vagy a kamatszint. A szakirodalom ezt nevezi voluntarizmusnak, ami legfőképp a sztálinizmus jellemzőjeként vonult be a köztudatba. Nincs ettől távol a költségvetési hiánygazdálkodás, ami abból áll, hogy a tippre kimondott számok szinte hetente borulnak, majd a kormány úgy emelget adókat, hogy bele sem gondol annak mellékhatásaiba, így aztán az agyon adóztatott (és egyébként is tolvaj) bankok szó szerint megkopasztják a lakosságot, ami persze pofátlanul akár GDP-növekedésként is felmutatható.
Egy szó, mint száz, a baloldal pártjai (egyikük sincs a parlamentben) az első helyi feladatok közé sorolja a lakhatási ügyeket, a neoliberális kormány és hivatásos ellenzéke pedig csak most, azaz az eddigi legbonyolultabb választás előtt ismeri fel ennek jelentőségét. Most kapkodva ígérgetnek fűt-fát, úgymint állami lakásépítést, ellenőrzöttebb lakásgazdálkodást, újabb hiteleket, sőt még a kívánatos mértékeket is megjelölik. Kitalálták, hogy évente 25 ezer lakásnak kellene épülnie, miközben a “kommunizmus” idején ez átlagosan évi 75 ezer volt. Egy valamit viszont továbbra sem akarnak, jelesül a bérleti díjakra sapkát tenni.
A sapka tényleg nem sokat ér kabát és cipő nélkül. Viszont ha a lakhatás ügyét valóban fel akarnák öltöztetni, akkor egy sor összehangolt intézkedés egyikeként a lakbérplafonnak is lenne szerepe. Például a lakatlan lakások utáni adó bevezetése, avagy a fajlagos lakbérbevétel progresszív megadóztatása, illetve maga a szociális szempontokat is figyelembe vevő állami bérlakás-program megindítása kifejezetten ármérséklő hatású lehetne.
A kormány azt is jobban tenné, ha nem hinné el a saját hülye statisztikai számait. Nagy miniszter ugyanis azt a valótlanságot harsogja, hogy a budapesti fiatalok jövedelmének 40-60 százalékát viszik el a lakbérek. Ez egy kapitális marhaság. Egy budapesti fiatal esetében ugyanis szinte fel sem merül, hogy bérelni tudjon lakást, ez legfeljebb a tehetősek luxusa. Egy átlagos budapesti fiatal ugyanis nem keres nettó 600 ezer forintot, hogy abból ki tudjon fizetni egy átlagosan 2-300 ezer forint közötti bérleti díjat, sőt, ha ehhez hozzávesszük a nagyjából 100 forintos rezsit is, akkor meg pláne nem. Ezzel szemben a keserű igazság az, hogy egy budapesti fiatal akkor kezd egyáltalán lakásbérlésen gondolkodni, ha a fizetésének “csak” a kétharmada megy rá.
Ennek a kormánynak a skizofréniája abban áll, hogy a lehető legvadabb neoliberális kapitalizmust működteti, s bolond módjára azt hiszi, hogy az majd engedelmes kutyaként reagál a voluntarista blöffökre. Nem. A baloldaliságnak akár csak a látszata is ott kezdődik, hogy egy kormány kemény korlátokat szab a kizsákmányolásra, mondjuk azon elv mentén, hogy a profitok nem nőhetnek a bérek rovására, de fordítva nagyon is.

Szerző. Banski