Ha van kínos dolog szerintem, az az összekényszerített társaság, és a béna kérdőíves műsor. Kinek van szüksége erre a parádéra?

Esküvő előtt elhívom az összes barátnőmet, női rokonokat, az egész brigádot.

Felöltöztetnek valami igénytelen, kínai fehér műruhába fátyollal, kapok egy szalagot a nyakamba, amire rá van írva, hogy “Bride to Be”, majd kellemetlenül a nyakunkba vesszük a körutat.

Itt aztán óvatlan férfitársaságokat leszólítva próbálom nekik eladni a hímtagjukról mintázott nyalókakészletemet, sikertelenül.

Végre bejutunk egy szórakozóhelyre, ahol megkapom feladatként, hogy minél több srácnak adjak puszit, ha van barátnője, plusz pont.

Az este még el sem kezdődött, mire félrehúznak egy csöndesebb sarokba és elkezdenek kérdésekkel bombázni.

“Na, mennyire ismered a párodat? Mi volt a jele az oviban? Ki a kedvenc Star Wars karaktere? Mi a kedvenc kajájának a receptje?”

Még fel sem ocsúdtam a válaszokból, mire megjelenik egy barátnőm volt kollégája, akiről mindig is látszódott, hogy sportos.

Már azt is tudom, hogy nem a crossfit miatt, hanem mert a méltatlanul alulfizetett kontrollingos munkájából nem tudna megélni.

Ekkor már a sokadik vodkát dobom le a torkomon várva, hogy az egyik arceltorzító feles után megérkezik nem csak a bódultság, de a program élvezete is.

Egyelőre sikertelenül.

Az estét egy tetszőleges szórakozóhelyen fejezzük be ahol koordinálatlanul vonaglunk valamelyik éppen népszerű popslágerre.

Reggel mindenki fejfájással ébred, majd összenézünk és elégedetten felnevetünk, hogy “mekkora buli volt úristen!”.

Hát köszi, de engem hagyjatok ki ebből.

A pandémia egyik szomorú velejárója volt, hogy elmaradtak az esküvők és emiatt nagyon sokan csalódottak is voltak. Viszont a lánybúcsúk és a legénybúcsúk (az külön megérdemelne egy cikket) is elmaradtak, és be kellett vallanom, hogy ennek rettenetesen örültem.

Ugyanis a legtöbb lánybúcsú nem szól másról, minthogy egyébként egymást nem annyira ismerő emberek megpróbálják a másikat túllicitálni, hogy ki tud több közhelyet belezsúfolni 12 órába.

Az egész intézmény olyan, mint a szúnyogok a vízparton.

Tudod, hogy kötelező kelléke az élménynek, de igazából senki se bánná, ha kiirtanák végre a Föld színéről.

A lánybúcsúk hagyománya egyébként is a hatvanas évekből ered, amikor otthon, anyuval és az idősebb barátnőkkel főzőcskéztek és beszélgettek hajnalig az “utolsó szabad estén”.

Erre jött a reakció a vad korszak, amikor mindenki kötelezően megbolondul.

Szóval választhatok, hogy inkább főzzek otthon anyámmal, vagy tüllszoknyában tukmáljak kukettós nyalókát srácokra, miközben válaszolni próbálok az összes szexista kérdésre, amit egy asszonynak ugye tudnia kéne a párjáról?

Az elmúlt egy évben nagyon sok mindent megkérdőjeleztünk, törvényszerűnek hitt dolgokat dobtunk ki az ablakon.

Úgy látom végre kezd a generációnk rájönni arra, hogy lánybúcsún megalázni magadat sem kötelező.