A végtelen inkompetencia és a szimpla hülyeség jellemzi 1990 óta a rendszerváltás utáni magyar bel- és külpolitikát, ami a Fidesz 2010-es hatalomra jutása után már kiegészül a korlátlan korrupcióval és gengszterizmussal – írja a Townhall washingtoni orgánum felületén megjelent legfrissebb írásában Radványi Miklós. A konzervatív reagani elveket követő Frontiers of Freedom alelnöke, a magyar származású konzervatív közíró cikkében kitér arra a kettős helyzetre, amit az okoz, hogy a nyugati szövetségi rendszerhez tartozó orbáni Magyarország hogyan dörgölőzik Oroszországhoz és Kínához – ennek a tanulságait is levonva, üzen a fejlődő és fejlett világnak.

A cikk emlékeztet arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök gyakorlatilag állandó veszélyhelyzetet tart fenn, folyamatos háborús retorikája állandóan belső és külső ellenségeket képzel. Mentális betegségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy hol a NATO, az Európai Unió, hol a pénzéhes pénzemberek vagy éppen az illegális bevándorlók ellen uszít, máskor meg a korábbi mentora, Soros György, az általa alapított CEU, s a civil szervezetek ellen hergeli a magyarokat, például azt állítva, hogy a civil szervezetek tele vannak külföldi kémekkel és ügynökökkel, meg nem nevezett terroristákkal. De a háborús retorika jellemezte a Covid elleni küzdelmet is, legutóbb pedig Ukrajna került a célkeresztjébe. A magyar kisebbség állítólagos elnyomása ürügyén Ukrajna – az orbáni sugallat szerint – az ördöggel is lepaktált, hogy letörölje a térképről Orbán szeretett Magyarországát, s kiprovokálta a békeszerető Oroszországból, hogy háborút indítson.

Orbánnak – miközben az általa megalkotott „illiberális demokráciához” való végtelen hűségét hangoztatja – van képe szégyentelenül azt állítani, hogy Magyarország fejlettebb demokrácia, mint a szabad világ többi állama. Mindebben az általa előremutató, alkotmánynak nevezett, 2011-es – s máig 11-szer módosított – alaptörvényre hivatkozik, amit szerinte erkölcsi tisztaság, tökéletes társadalmi igazságérzet és vitathatatlan egyenlőség jellemez – álltja Radványi. Ez párosul azzal, hogy Orbán és társai a belügyekbe való beavatkozásra hivatkozva, felháborodottan visszautasítják, amikor az EU különböző testületei számon kérik a jogállamiság szinte teljes hiányát, a pofátlan lopást és az uniós támogatások elsikkasztását, valamint a nemzetközi színtéren tanúsított következetlen magyar viselkedést, a visszaélést a vétóval, az Európai Ügyészséghez való csatlakozás elutasítását és a haverkodást diktátorokkal és zsarnokokkal.  

Mindeközben a „patetikusan kretén” külügyminiszter folyamatosan kijátssza a „mi vagyunk az áldozat” kártyát, gyerekmódra sírva-ríva a tragikus magyar történelem, s amiatt, hogy a gyarmatosító államok diktáltak Szent István szegény, de brilliáns és kulturált népének.

Magyarországon ma már senki sem tudja – Orbán Viktort és bábjait is beleértve –, hogy miről is szól a jelenlegi rezsim, milyen bel- és külpolitika folytatása várható a közeli jövőben – állapítja meg a szerző, aki szerint az Orbán-rezsim harmadrangú bel- és külpolitikájának a gyökereit főként a Fidesz és a kormány vezetőinek erkölcstelen kommunista meggyőződésében kell keresni. A volt Szovjetunió és a mai Oroszország iránt sóvárognak, s közben rosszul érzik magukat a nyugati világban, ami nem mutat tiszteletet az autokratikus kétszínűségük, s a NATO-val és az Európai Unióval szemben tanúsított hűtlenség iránt. Orbán és bábjai azonban továbbra is mindent akarnak, márpedig az Egyesült Államok és az Európai Unió gazdag államainak segítsége a túléléshez és az orosz és kínai érdekeket képviselő „trójai faló” szerep a továbbiakban már nem lehetséges – hívja fel a figyelmet Radványi Miklós. 

„Ilyen erkölcstelen stratégiát folytatni, és hinni annak sikerében, nem más, mint idióta fantázia” 

– vonja le a tanulságot.

Ez a(z) – általa akut skizofréniaként jellemzett – viselkedés azonban komolyabb tanulságokkal jár egyrészt a világ összes bukott és lejtmenetbe került állama, másrészt az Egyesült Államok és szövetségesei számára. Az előbbiek esetében ugyanaz a „stratégiai kétértelműség” jelentette a csapdát, mint ami az imperialista Kína és a semmire sem jó Oroszország által állított, reménytelen eladósodás zsákutcájába vezette őket. Sőt, mivel nem akarnak kimaradni a Hszi Csin-ping kínai és Putyin orosz elnök által beígért „új világrendből”, ezért határozatlanul és bénultan állnak a felsőbbrendű Nyugat és a küszködő Kína és Oroszország között. Ezek az alapvetően különböző irányokba mozgó erők hazugságokkal, korrupcióval és zsarnoksággal teli légüres térbe taszították ezeket az államokat. Bár mindannyian hiszik, és talán bizonyos fokig még őszinte meggyőződéssel is, hogy kívül állnak a nagyhatalmi rivalizáláson, valójában mégis részesei annak, és bizonyára ők szenvednek végül majd a legtöbbet miatta – mutat rá Radványi, aki egy afrikai közmondással szemlélteti a fejlődő országok helyzetét: „amikor az elefántok harcolnak, a fű szenvedi kárát”.

Mindennek katalizátorként kellene szolgálnia az Egyesült Államok és szövetségesei számára, hogy újra gondolják a fejlődő világgal kapcsolatos politikájukat. Először is, a kudarc nem lehetőség; másodszor, a szabadságra vágyó emberek számára elengedhetetlen a cél egysége, ami életben tartja a reményeiket egy jobb jövő iránt; harmadszor, a „stratégiai kétértelműség” nem más, mint politikai „maszatolás”, aminek veszélyes korlátai vannak a bel- és külpolitikai célok kitűzésében és végrehajtásában; negyedszer, tisztában kell lenni azzal, hogy Kína és Oroszország a régimódi inkarnációikban össze fog omlani, ami után két nagy portyázó állam lesz, készen állva egész kontinensek destabilizálására.

„A világnak emlékeznie kell arra, hogy a valódi tisztánlátás feltételezi azt, hogy néven nevezzük a dolgokat” – szögezi le végezetül Radványi Miklós, hozzátéve: „a hazugság felfegyverzése mindig katasztrófákhoz vezetett. Ezért éppen ideje, hogy az Egyesült Államok nekiálljon kúrálni a világ országainak több mint felében elterjedt politikai skizofréniát” 

– sürgeti a szerző.