Nemrégiben Somogyi Andrástól védték meg Kiskőrös népét. Amikor kitudódott, hogy a Petőfi nevét viselő, a helyiek művelődésére emelt építmény színpadára akar lépni, és ott esetleg olyat is kibeszélne, ami cáfolná a közmédiákból kiáradó bűzös hazugságokat, lefóliázták az intézményt, oly vastag fóliával, hogy azt még egy parodista sem képes áthasítani. 

Csak a Fidesz!

És aki annak idején nem értett ebből a jelmondatból, az magára vessen.

Mert igaz ugyan, hogy ezt választási felszólításként gondolták ki, de mi, akik az átkosban megtanultunk a sorok közé írni, elsajátítottuk azt is, hogyan kell olvasni a sorok között, a szavak mögött.

Ebben pontosan az van benne, ami a magyar „demokrácia” legfőbb jellemzője: vagyunk mi, és utánunk (előttünk legfőképp) senki és semmi.

Akadhatnak még, akik átélhetik a létezés érzését, lélegezhetnek, de abban megakadályozzuk őket, hogy levegőhöz jussanak.

Mondhatnánk, ez a hatalmasok jellemzője, és hogy ugyanezt tették a komcsik.

Kádár így beszélt: aki nincs ellenünk, az velünk van.

Ez azt is jelentette, hogy voltak ők, a párttagok, állítólag egymillióan, és voltunk mi, akik se elvtársaik, se szekértolóik nem akartunk, s nem is bírtunk lenni.

Persze, elsősorban a párt embereit díjazták ők is, élvezhették az idomulás és a benyalás előnyeit, de mellőzésünk ellenére nem gyűlöltek bennünket, másként gondolkodókat.

Nem szerettek minket, de nem uszítottak ellenünk.

Manapság ennek a mentalitásnak nyoma sincs. Aki ellenzéki, pontosabban: aki nem NER-részvényes, az nem lehet más, csakis gazember, hazaáruló, dollárbaloldali, gonosz, buzi libernyák, a gyűlölet tárgya és alanya, ez az állítmány. Ezt tudatosítják a híveikkel, ezt verik a fejükbe, rámutatva az ellenségekre, mert az időszakokra és történésekre kijelölt, egy sajátos algoritmus szerint választott legfőbb ellenség mellé kellenek a kicsi ellenségek is, pártocskák tagjai, kampányoló önkormányzati vagy országgyűlési jelöltek, akiket meg lehet forgatni a trágyalében, bele lehet ekézni az anyaföldbe, le lehet járatni, be lehet áztatni, s ha nincs hozzá semmi igaz adalék, gyártanak hozzá az erre szakosodott, az adófizetők pénzéből gazdagított propagandisták. A közpénzből működtetett pártmédiák tévének és rádiónak álcázott mosógépei tisztára szennyezik a nézőik és hallgatóik agyát, akiket aztán szabadjára engednek, hogy a közterületeken villoghassanak a beléjük táplált, gyűlöletre programozott tudásukkal.

Védelmet is kapnak, nehogy külső fertőzés rontson rajtuk.

A településeket lefóliázzák, oda nem hatolhatnak be mások, csak a NER emberei. Nagyobb városokkal és Budapesttel ezt nem bírják megtenni, ekkora fóliát még Mészáros se képes legyártani, pedig ha valaki, hát ő mindenben élen jár.

Nemrégiben Somogyi Andrástól védték meg Kiskőrös népét.

Amikor kitudódott, hogy a Petőfi nevét viselő, a helyiek művelődésére emelt építmény színpadára akar lépni, és ott esetleg olyat is kibeszélne, ami cáfolná a közmédiákból kiáradó bűzös hazugságokat, lefóliázták az intézményt, oly vastag fóliával, hogy azt még egy parodista sem képes áthasítani.

Somogyi nevét hallva összecsinálták magukat, jaj, jön a standuposnak álcázott ördög, meg kell állítani, ide ugyan be nem teszi szőrös-patás lábát!

Ezt Szabadi-Maglódi Kitti, a nyaktiló kezelésére kijelölt intézményvezető így adta tudtul:

„A programon elhangzó politikai paródiákat (attól függetlenül, hogy kiről/kikről szólnak) és ahhoz kapcsolódó műsort, előadókat nem engedhetünk fel a színpadra.”

Szegény Kitti, önmagát védve zárta mondandóját:

„nem engedhetünk fel…”

Értsd: megtiltották. Nem én, Kitti nem engedem föl, hanem ők, az intézmény népművelői nem tehetik meg. Mások vitték rossz utakra őket.

Ahogy a régi erdélyi telefonos sztorim szólt: hogy vagytok?, kérdeztem a kolozsvári barátomat. A válasza: nem panaszkodhatunk…

Ebből kellett megértenem: telefonban nem mondhatja el, hogy szarul.

Hogy Somogyin kívül kik nem léphetnek föl a NER-védelmet élvező településeken, nem sorolom föl, „tuggyukkik”. És egy kicsit benne vagyok én. Is. Pár éve S. városkában szégyenkezve-szabadkozva mondta le a verses-dalos interaktív gyerekműsoromat az egzisztenciáját (okkal, de nem joggal) féltő népművelő. Az kész csoda volt, hogy a 70. születésnapomon fölléphettem Soltvadkerten (pedagógusok hívtak), verseltem gyerekeknek, író-olvasó találkozó és kabaréest is volt, pedig ott az emberek ereiben narancssárga vér folyik. Gáncsolni próbálták, megakadályozni nem tudták.

Májusban lesz egy éve, hogy a pestszentlőrinci Rózsában fölléptem (immár másodszor, „visszatapsoltak”), a kabaréestem Babits Jónás könyvével zárva. Ott hozott össze a sors Hédi nénivel, férje az Operaház magánénekese, Szigeti László volt. Nyitott, szabadgondolkodású hölgy, barátok lettünk. Nekem írt szavaiból betekinthetünk sorsának alakulásába:

„…megosztom Veled azt a személyes drámámat, amit, holnap lesz 79 éve, hogy átéltem, 14 éves gyermekként, egy légó-pincében 6 hétig, végén már élelem és víz nélkül, pusztulva, sötét, ablaktalan, levegőtlen szenespincében, iszonyatos bombázások és közelharcok közepette! Ha nem jönnek a szovjetek, a Duna hulláktól is megemelkedett szintje elárasztja a pincéket, egyből temetkeztünk volna! Édesapámat és Testvéremet akkor vitték el, ott maradtunk valóban mindenkink és minden, átkelési lehetőség nélkül. Óbudáról Pestre, csak áprilisra vitt haza egy lovas-udvaros, a teljes nagy semmire, senkire, a Nyitra utcába. Fél család, egész kifosztottság, jövedelem nélkül, romos országban! Rühes, alultáplált és árva voltam! Holnap megyek, mint minden év évfordulóján az Óbudai börtönünk udvarára, gyertyát gyújtani és emlékezni, egyúttal nem gyűlölni, de erősen lesajnálni mindazokat, akik az elmúlt évtizedekben, avagy manapság lázadnak, panaszkodnak, szítják a békétlenséget.”

Hédi néni a minap elugrott a közeli újságosstandhoz és vett egy Hócipőt. Szegény, nem tudhatta, hogy ez az ártatlan cselekedet miféle veszélyt hordoz. Ezt írta az akció után:

„Kérek közvetlen protekciót Teddynél, megadhatod adataimat, vetesse előjegyzésbe, hogy a Hócipő tekintsen majd saját halottjának, miután ma majdnem meglincseltek egy újságosnál! Jó, ebben van némi költői túlzás, de legyen ismert, hogy feneketlen dühvel kommentálta először csak egy, majd a mögötte következő két férfi és egy nő a vásárlásomat. Az újságos: Hócipőt? Azt nem szokta. Mondtam, ma szoknám. Mennyi lesz? Majdnem egy ezres. Mögöttem a morgók: ennyit adni ezért?! És összevitáztak, hogy ilyet vesz-e az ember vagy nem. És akkor nekem célozva szövegeltek: milyen ember az, aki ilyen lapot olvas? Azt ki kéne... és a többi. Ennyit fizetni ezért a… le se írom. Ellenszenvet keltett az, hogy én mit merek venni. Mi közük hozzá, hogy mit veszek, s mit olvasok? Ez egy munkáskerület, gyárakkal, lakótelepünkön sok kisnyugdíjas, dühödt ellenséges ellenzéki... Nem kezdhettem lapterjesztésbe, az biztos! Ez lett a jól induló reggelemből. Szerencsére odébb állt a kocsim, nem láthattak beszállni. Most kezdem olvasni, kifújtam a mérgem, míg Neked írtam.”

Örömöm, hogy a Fidesz propagandistái valóban hasznosan költik el az adóforintjainkat, az ostobaság, a primitívség és a gyűlölet jó talajra hullott, és lám, szárba is szökkent.

Szerző.: Nagy Bandó András