Ostoba maszkulin parancs, ami csak ront a helyzeten, mintha a rendőrök vagy parancsnokuk direkt verni szeretett volna… Nem érti, hogy lánglelkű ifjakkal ezt tenni, csak olaj a tűzre. És akkor eldurvul minden. Könnygáz, diákok verése, berántása a kordon mögé. Ostoba szemét hatalom! Ostoba kalapács, ami mindent és mindenkit szögnek néz. Figyelem, hogyan lehetne megmenteni a srácokat, mert nem vagyunk elegen.

A rendőrök előtt állva nézem az arcukat. Kerülik a szemkontaktust. Tudom, ez parancs, nehogy véletlenül emberré váljanak. Nem mind elég erős az aljasság gépies elkövetésére. Eleve gyenge lelkek kellenek ehhez. És ha belenézel a másik ember szemébe, emberré kezdesz válni. Nézem az arcokat és megszólítom őket: „Félve nézek önökre, mert rettegek tőle, hogy egy volt diákom arcát meglátom és akkor nagyon szégyellném magam. Azt gondolnám rossz tanár voltam.” Persze semmi válasz… és akkor meglátok a sorfalban valakit, akivel együtt végeztünk a tanárképzőn. Magyarszakon! Az egyik leghumanistább szakon.

Tudtam, hogy rendőr, valaha a legjobb barátaim sorában tartottam számon. Odamegyek, próbálok a humoromnál maradni. „Vicceskedünk”, persze értelmetlenül. Mire számítok? Talán arra, hogy parancsot ad verőleányainak és verőlegényeinek a megfordulásra? Talán, hogy kiáll a sorból…tudom, nem.

A józan eszem tudja, de a lelkem üvöltve fáj és reménykedik. De tartom magam. Otthagyom. Kicsit később nem bírom el a terhet, és elüvöltöm magam a még maradék hangommal, hogy „ÁRULÓ!” Minden csendesedik. A feszültség oldódik… a sorfalban álló rendőrök, akik nemrég még lelkesen gyerekeket vertek, most kedélyesen röhögcsélnek. Tartom magam, eljövünk.

Itthon lerogyok és kattog az agyam… Tudjátok, hogy az egyik elvitt srác ma ballag(na) és hétfőn érettségizik? Hol a picsába voltatok emberek! Akinek hazament a gyereke és vidámnak látta, ugye tudja, hogy ott fönn a várban sok ifjú sírt, nem csak a könnygáztól, hanem mert dühös volt és tehetetlen, és félt, de bátran viselkedett.

A diákok hősök voltak.

Emberek, szülők! Hol a picsába voltatok! Ki hagyta, hogy ez az ország idáig jusson? TE! És most hagyod, hogy a gyereked fújják le könnygázzal és verjék miattad, helyetted? Mit szeretnél? Hogy a gyereked szabad szárnyait is vágják le? Ő se tudjon szárnyalni, mert te már képtelen vagy? Végre tudok sírni. A dühtől, ami mögött mindig ott a fájdalom. De nem adom föl!

Nincs hatalmad fölöttem!

Simkó Edit