Disznók röfögnek a kastélyban, a butaság ül tort az észen; tolvajokat ünnepel a szegénység, kiket a szomszédaik is meglopnak éppen.

Disznók őrködnek a kormányban, a törvény soraival árulnak el; nemzeti színektől émelyeg az utca, gyomorkorgás nélkül csak az "elit" ünnepel.

Disznók tenyésznek a kádadban, a silány nemessé sosem érhet; míg meleg fürdőben dagonyáznak, széthordanak gépet, gyárat, létet.

Disznók kérkednek a padokban, a vakságából jól él a rend; nem maradt ember a templomokban, ki a bálványok helyére hitet teremt.

Disznók építenek stadiont, iskolák, kórházak romjai felett; idegen foci elött térdepel a gárda, vadhajtásokat takar a méregdrága gyep.

Disznók, akik jó kövérre híztak, a zsírjukból mi jóllaknánk egészen; piszkálnak kicsit és téged is felfalnak, ha csúnyán nézel, vagy túl merészen.

Disznók, ha már kevés a moslék, acsarkodnak még a maradékon; arra azért vérmesen ügyelnek, hogy mások elé a morzsákból se hulljon.

Disznók! Közeleg a hajnal, amikor ébresztőt ásít a kótyagos böllér! Egy-két pálinka és visítás után, a reggeli harmattal szárad fel a vér.

Az egész falu jóllakhatna; hurkát, kolbászt, aki éhes, vegyen! Az asztal köré mind letelepedünk, közmunkások, katonák..., leszünk elegen.

Imre Szabo