A Fico Kft.-t 1990-ben egymillió forint törzstőkével alapította a Fidesz.

Azóta pártközeli vállalkozások sokasága jött létre, vezetőségükben ugyanazokat az ismert neveket találni.

Van viszont két olyan cég is, amelynek bejegyzett tulajdonosa egy létező horvát személy, aki e tényről mit sem tud.

Ez volt a címlapi ajánlója annak a cikknek, amely A Ficótól a Mahirig és vissza címmel jelent meg húsz évvel ezelőtt, 1998. augusztus 8-án a Népszabadság szombati számában.

A cikket Rádi Antónia és Ungár Tamás írta. Bár akárcsak most, megjelenésekor a Fidesz volt hatalmon, a politikai és közélet nagyon másképpen festett – ne felejtsük, nyolc évvel voltunk a rendszerváltás után.

Akkor még tényleg több párt versenyzett egymással, bár kétségtelen, hogy a posztkommunista MSZP-nek volt a legerősebb a gazdasági hátországa.
Simicska Lajos még bivalyerős figurája volt a Fidesznek, és a párton belül senki nem szólt bele abba, miként intézi az ügyeket.
A Népszabadságot még nem darálta be a Fidesz, a legolvasottabb napilap volt a piacon.
De ami talán a legfontosabb: a politikai botrányokra még érzékenyek voltak az emberek.

Rádiék cikke nem kevesebbet állított, mint hogy azok a cégek, amelyek a Fidesz erős emberének már feleslegessé váltak vagy jelentős köztartozásokat halmoztak fel, fantomizálódtak.

A történet 1995 nyarán kezdődött, amikor Simicska egyik bizalmi embere, Schlecht Csaba tizenhárom, Fideszhez köthető céget adott el egy Kaya Ibrahim nevű németországi török férfinak.

A cégek összesen mintegy 300 milliós köztartozást halmoztak fel, és vélelmezni lehetett: azért kell így megszabadulni tőlük, hogy ezeket a tartozásokat ne kelljen kifizetni.

Bár a cégek  papíron Schlecht tulajdonában álltak, azokat egy héttel korábban Simicskától, valamint a fideszes Kövér László testvérétől, Kövér Szilárdtól, valamint Varga Tamástól vette meg, utóbbit Fidesz-közelinek tartott vállalkozóként ismerték akkoriban. Miután a cégek Kaya Ibrahimhoz kerültek, egy fillért nem fizettek vissza az államnak.

De nemcsak Kaya Ibrahim „vásárolt” fel ilyen cégeket, hanem a horvát állampolgárságú Josip Tot is, két évvel később, 1997 őszén. A Josip Tothoz került cégek is anélkül váltak kámforrá, hogy egy vasat is fizettek volna az államnak.

Maga a módszer, hogy így tüntessenek el cégeket, sem zseniálisnak, sem újnak nem számított akkoriban. Ha máshonnan nem, a kilencvenes évek olajbűnözéséből ismerős lehetett a nyilvánosság számára; a fehérgalléros bűnözők is így tüntették el a milliárdokat termelő, adócsaló cégeiket.

Ami újdonság volt a Kaya Ibrahim-os sztoriban, hogy kiderült: ezt a maffiamódszert egy olyan párt követi el, amelyik akkor éppen hatalmon volt. Ez mindenképpen újdonság volt, ráadásul nem is nagyon lehetett mit tagadni, hiszen Rádi cikke száraz tényeken alapult.

Rádi még 1993 tavaszán került a Népszabadsághoz, gyakornokként. Simicska Lajossal 1994 elején, a választások előtt, azaz még az MDF-kormány idején foglalkozott először, amikor kiderült, hogy a Mahirt privatizálják, és hozzá kerülhet. Igaz, ekkor Simicska nem éppen a baráti arcát mutatta. Rádi úgy emlékszik vissza, hogy még gyakornok volt, amikor Simicska egy nem túl barátságos emberét küldte el a Népszabadsághoz. Rádi főnöke nem akarta egyedül elengedni őt, ezért egy másik gyakornokot, Gál J. Zoltánt kérte meg, menjen vele. Simicska egy Andrássy úti irodában fogadta Rádit, és az újságírónő emlékei szerint a Fidesz erős embere fenyegetően lépett fel. E rossz emlék ellenére azonban a későbbi években is találkoztak egy-egy téma miatt, és akkor már normális volt vele a nagyvállalkozó.

Olyannyira, hogy a Népszabadságnak még interjút is adott, amiben egyebek mellett azt fejtegette, hogy a politikához három dolog kell:

pénz, pénz, pénz.

Mindenesetre amikor a cégei fantomizálását tárta fel Rádi, akkor már nem tudott ez ügyben Simicskával beszélni, és később sem.

Az újságírónő az Indexnek azt mondja, szerinte nem derült volna ki a fantomizálásos történet, ha már akkor, a kilencvenes évek végén cégadatbázisból dolgozott volna, csakhogy erre még nem volt lehetőség a Népszabadságnál. Ez azt jelentette, hogy az újságírók csak a cégbíróságokon tudtak kutakodni, rengeteg időt kellett ezeken a helyeken eltölteniük. Ehhez persze ismerniük kellett legalább egy cégnevet, amin el tudtak indulni. És hogy miért maradt volna valószínűleg feledésben a történet, ha cégadatbázist használtak volna? Azért, mert a Kaya Ibrahim-os sztoriban nem minden cégnél lett jogerősen bejegyezve a változtatás, így csak a papírokon látszott, hogy miket művelnek ezekkel a társaságokkal.

Rádi szerint talán akkor sem derült volna ki a fantomizálás, ha Simicskát nem jelölik az adóhivatal élére. „Először a Világgazdaság írta meg saját infóként, hogy Simicska lehet az adóhivatal elnöke. Ez annyira abszurdnak tűnt akkoriban, hogy el sem akartuk hinni” – mesélte. Mindenesetre amikor a Népszabadság újságíróinak is megerősítették innen-onnan, hogy valóban az üzletember lehet az akkori APEH vezetője, Rádiék megnézték, mi történt a pártközeli cégekkel az elmúlt években. Ezért kezdtek el tüzetesebben foglalkozni Simicska cégeivel, és végül így kerültek képbe az újdonsült külföldi „tulajdonosok”: Kaya Ibrahim és Josip Tot.

De Rádi állítja: nem lett volna feltárva ez a történet ennyire alaposan, ha nincs Zalai István akkori főszerkesztő-helyettes. „Zalai Pisti szúrta ki a mintát, amit Simicskáék alkalmaztak: csődbe megy egy cég, amit eladnak Schlechtnek, utána pedig fantomizálják” – mesélte. Rádi szerint az is sokat segített, hogy a Népszabadságnál ekkoriban ösztöndíjjal dolgoztak olyan kollégák, akik a Magyar Szótól voltak, és beszéltek horvátul. Így a horvát telefonkönyv segítségével megtalálták Josip Totot. Felhívták, ő felvette a telefont, ekkor derült ki, hogy fogalma sem volt, miről van szó. „Pisti zseniális szerkesztő volt. Mondta, hogy nem elég telefonon beszélni vele, keressék fel a kollégák, találkozzanak vele, menjenek a határ túloldalára. És mondta, hogy hívjuk fel újra. Akkor én ezt csuklóztatásnak éreztem, de utólag tudom, hogy mennyire fontos része volt ez a munkának. Josippal találkoztak a kollégák, ő azt állította, hogy ellopták az útlevelét, de szerintem életszerűbb, hogy fizetéskiegészítésként kölcsönadta a nevét” – magyarázta Rádi. Elmesélte, hogy még aláírást is szereztek a férfitól, az írásszakértő pedig megállapította, hogy kétséget kizáróan nem az ő aláírása szerepel a céges papírokon.

Az ügyben érintettek nem nagyon tudtak mit reagálni a hírre, pedig Rádiék szenzációs sztorijára az egész sajtó ráugrott. Igaz, tagadni sem tagadtak semmit.  „ Schlecht Csaba, a Magyar Hirdető munkatársa, számos Mahir-cég egyszemélyes ügyvezetője – továbbra is csendben van. Nincs mondanivalóm – közölte telefonon. Múlt héten személyesen is megkerestük, hogy legalább bemutatkozzunk. Érdeklődésünket előbb szelíden elhárította, majd idegesen folytatta: mondják meg, hogy rosszul tette, aki ideküldte magukat. A férfi és családja láthatólag belefáradt a sajtó cikkezéseibe. Megtörték őket az események” – írta hetekkel később a 168 Óra hetilap, amikor megpróbálta szóra bírni Schlechtet.

Ám hiába tárta fel a Népszabadság a történetet, és azt, hogy nyilvánvalóan bűncselekmény történt, az érintettek megúszták a felelősségre vonást. Bár 1998 októberében indult nyomozás, a rendőrség 2001. szeptember 11-én vádemelési javaslat nélkül lezárta az ügyet.

Aztán már az MSZP volt kormányon, amikor 2003-ban a rendőrség újra elővette az ügyet, miután a fantomizáló akció egyik szereplője, Weisz József – mivel a bűncselekmény elévült – beszélni kezdett a sajtónak, és elismerte, hogy ő továbbította Kaya Ibrahim és Josip Tot útlevelének másolatát Tasnádi Zsolt vállalkozónak, aki egyes sajtóhírek szerint Orbán Viktor pénzügyi tanácsadója volt akkoriban. Aztán Kaya Ibrahim is megszólalt és interjút adott Juszt Lászlónak, amiben elismerte, hogy egyszer önszántából vett egy céget Weisztől, amit szintén fantomizáltak, de azt is állította, hogy a többi céghez nincs köze, csak ráhamisították az aláírását. Ám a beismerések ellenére ezúttal sem történt vádemelés, a nagy cégfantomizálást a Fidesz következmények nélkül megúszta.

Rádi szerint az, hogy nem emeltek vádat, az akkori legfőbb ügyésznek köszönhető. „Amikor a cikk megjelent, még nem Polt Péter volt a legfőbb ügyész, hanem Györgyi Kálmán. De ő azzal érvelt, hogy az ügyészség nem újsághírek alapján végzi a feladatát. Ez a cinikus magyarázat akkor még teljesen új volt, ma már megszokhattuk” – emlékezett vissza az újságírónő. Rádi utólag úgy véli, hogy a Kaya Ibrahim-os történet és a Fidesz állítólagos megfigyelési ügye között összefüggés van, mivel kormányra kerülve Orbánék ez utóbbival próbálták elterelni a figyelmet a fantomcégekről, egyúttal azt sugallták ezzel, hogy valamiféle megfigyelés áldozatai.

Pedig Rádi szerint csak szerencse, rengeteg munka és egy jó szerkesztő kellett ahhoz, hogy a kilencvenes évek egyik legsúlyosabb politikai botrányára fény derüljön. Amiért ő 29 évesen Pulitzer-emlékdíjat kapott.

És végül nézzük meg, mi lett a szereplőkkel húsz év után:

Simicska Lajos az ország egyik leggazdagabb embere lett, de miután a Fidesz másodszor is hatalomra került, egyre inkább megromlott a viszonya Orbán Viktorral. Végül a konfliktusuk annyira elmérgesedett, hogy már az egész magyar politikára hatással volt. A kettejük közti háborút Orbán nyerte.
Schlecht Csaba Simicska bizalmasa maradt, kitartott mellette az Orbán–Simicska-háború idején is.
Rádi Antónia a Népszabadság után a HVG-nél dolgozott tényfeltáró újságíróként, néhány éve már az Átlátszó csapatát erősíti.