Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója az Indexnek adott interjújában többek között arról is beszélt, hogy 

• kinevezéséhez hozzájárulhatott-e a miniszterelnök vejével, Tiborcz Istvánnal való kapcsolata, 
• mi a véleménye L. Simon László menesztéséről,
• hogyan értékeli a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ létrehozását,
• milyen tervekkel vág neki új feladatának, 
• mi a legnagyobb problémája az általa vezetett intézménynek. 

A rossz nyelvek szerint a kapcsolatai révén lett a Nemzeti Múzeum főigazgatója, például Tiborcz Istvánnal, a miniszterelnök vejével több könyvet is írt közösen.

15 könyvet írtam, emellett 150 más publikációm is megjelent, a citációs indexem négy és félszer nagyobb, mint az akadémiai ajánlás. Erről is csak azért tudok, mert habilitáltam, ami igazán ritka, nem gyakori ennyi idősen, de szükség volt rá, mivel szakirányvezető vagyok a Debreceni Egyetem muzeológusképzésén, de elég régóta tanítok a Corvinuson is. Huszonhárom évesen kezdtem, akkor maradtam még a Károli gazdaságtörténeti tanszékén. De a Győri Egyetem, a BME és más külföldi egyetem vendégelőadója is voltam, legutóbb a Fiumei Egyetemen, a horvát hallgatóknak tartottam egy előadást a magyar kikötőről. Talán nincs is olyan fontos nemzetközi múzeumi szakmai szervezet, amiben ne lennék elnökségi tag, ideértve az ICOM egyik nemzetközi bizottságát is.

Ami pedig az Istvánnal közösen írt három könyvet illeti: olyan együttműködéseket jelentenek, amelyek példaértékűek abból a szempontból, hogy ma hogyan érdemes hozzányúlni az érintett történelmi épületekhez.

István úgy nyúl hozzá, ahogyan a nyugat-európai és amerikai nemzeti elit, amely képes beruházásokat menedzselni, de odafigyel arra is, hogy ne csak a falakat, hanem a falak mögötti tartalmat is megmentse. Nemcsak a házak születnek újjá, hanem az épületek lelkéről is mondtunk valamit.

Már bocsánat, de az Adria-palotáról például az 1944-es ostrom nyomait kellett eltüntetni, az elmúlt nyolcvan évben bárki megtehette volna, mégsem tette. Tájsebeket és városi sebeket kell orvosolni, a Gellért Szálló belülről például úgy néz ki, mint egy hostel. Amikor egy beruházó az ilyen városi sebek helyreállítására vállalkozik, akkor megteheti a restaurátori és a tudományos, történeti dokumentumokra támaszkodva, vagy nézhet rá úgy is, mint egy sorra a könyvelésben. Mi feldolgoztuk a házak hiteles történetét, amiben benne van az egész magyar XX. század. Ha egy beruházó mindezt megérti, akkor nem csupán üzletet lát a magyar nemzet értékes, páratlan épületeiben, hanem a történelmünk fontos helyszíneit is. Amikor pedig még pluszidőt, pénzt és energiát áldoz rájuk, akkor egy mintakövetésre való felhívást is láthatunk.

A kritikák nem is arra vonatkoznak, hogy milyen értékmentés történt, vagy milyen könyveik születtek, hanem arra, hogy ez hozzájárulhatott-e a kinevezéséhez.

Nem járult hozzá, ettől függetlenül kiváló az együttműködésünk. A könyvek valóban értékteremtő anyagok és van értelme együttműködnünk a jövőben is, de ez nem befolyásol semmit sem.

A jogszabályokat be kell tartani 

Elődjét, L. Simon Lászlót azonnali hatállyal menesztette Csák János korábbi kulturális miniszter azzal az indokkal, hogy nem tartotta be a gyermekvédelmi törvényt a Nemzetközi Sajtófotó Kiállítás esetében. Mint a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatója, hogyan ítéli meg az ügyet, miként kezelne egy hasonló esetet? Egyáltalán indokoltnak tartja, hogy 18 éven aluliak ne tekinthessenek meg egy ilyen tematikájú kiállítást?

A konkrét ügyet kétfelé kell szálazni. Egyrészt a Nemzeti Múzeumnak nyilvánvalóan be kell tartania a jogszabályokat, példamutatónak kell lennünk. Másrészt csak L. Simon László és Csák János tudná megmondani, hogy a háttérben pontosan milyen feszültségek voltak kettejük között. Mindez lassan egy éve történt.

Nem is a konkrét ügyet tartja a menesztés fő okának?

Nem tudom, hogy pontosan milyen okok járultak hozzá, de nyilvánvalóan voltak előzményei a döntésnek, egy folyamat eredményét láthattuk, aminek a részleteibe nem láttam bele. Kommentálni sem szeretném.

Mindenesetre ön betartotta volna a jogszabályokat.

Más múzeumokban is történhetett volna hasonló probléma, de az igazgatók betartották a jogszabályokat, úgy, hogy a látogatói élmény sem sérült.

Örökölt problémák és a jövő

Mi a véleménye a Közgyűjteményi Központ létrehozásáról, mit jelent az ön által vezetett intézményre nézve? Nem tart attól, hogy sérül egyes múzeumok autonómiája?

A magyar közgyűjteményi rendszerben nagyon régóta keressük a választ arra, hogy miként lehetne a hatékonyságot növelni. Legalább ilyen nehéz kérdés, hogy hogyan lehet a jórészt XIX. században létrejött múzeumokat nem XIX. századi módszerekkel irányítani. Ha a most létrejövő rendszerre tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a Közgyűjteményi Központ képes a szinergiákat rendezni és irányba állítani. Nagyon sokba kerül digitalizációs műhelyeket létrehozni és nem biztos, hogy öt-hat különböző intézményben is szükséges, de ha a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő tekintélyes szakkönyvtár kapcsán digitalizálási programot indítunk el, akkor például természetes az OSZK-val történő együttműködés. De érdemes a nagyszabású kiállítások létrehozása esetében a kiállítástervezés, vagy a kiállítástechnikához kapcsolódó képességeket is egyben kezelni, pláne azokat a menedzsmentképességeket, amelyekkel növelhetjük a különböző intézmények hatékonyságát.

Előre menekülünk, hiszen a világ, valamint látogatóink igényei is meglepően gyorsan változnak. Gondoljon bele, hol volt a social media 20 éve, most pedig ott kommunikálunk a látogatókkal. Ehhez piacképes tudás kell, amit finanszírozni is tudni kell, de nem mindegy, hogy múzeumok vagy egy központ szintjén tesszük.

A nemzetközi példák is azt mutatják, hogy a központosítással növelhetjük a hatékonyságunkat.

Ahogyan a nyugati, úgy a mi intézményeinknek is megvannak a maga fejlődéstörténetei, megspékelve Trianonnal, a második világháborúval, egy szocialista rendszerrel, amikor az ideológiai és az infrastrukturális elemek is számtalan alkalommal szenvedtek csorbát. Komplett múzeumok maradtak a határon túl, nemcsak Trianon, de 1944 után is. Lehetne beszélni arról is, hogy 1945 után hogyan torzult a kiállításpolitika, vagy a kutatások szintjén mi került fókuszba, nyilván a munkásmozgalmi kutatások hasznosságát, értékét is lehetne vizsgálni, bár voltak értékei.

A mi intézményeink fejlődéstörténetében hatalmas vargabetűk vannak, éppen ezért nehéz összevetni a nyugatiakkal, de hát mégiscsak 2024-et írunk, és ilyenkor érdemes átgondolni, hogy bizonyos képességeket hogyan lehet hatékonyabbá tenni, ehhez megvannak például a napi működtetés és a menedzsment informatikai eszközei, de egyébként ezek is nagyjából kétévente elavulnak. Partikuláris rendszerben nem tudjuk átütni az üvegplafont, nem jó, ha a középszerűség a cél, mert mi ennél sokkal többre vagyunk képesek. A Magyar Nemzeti Múzeumban kitűnő szakemberek dolgoznak, éppen ezért szakmai és kutatói elvárás lehet mondjuk egy jobb műtárgy-digitalizálási program, joggal, nyugaton már rég megugrották a kérdést. A kiállítások érdekében is fontos lenne egy korszerű műtárgynyilvántartó rendszer, amiből könnyebb dolgozni, miközben millió műtárgyat őrzünk.

De mondok valami mást, a látogatók szempontjából fontos, hogy felkészülten és jól mozogjunk abban a digitális dialógusban, amiben ma sem jól, sem otthonosan nem mozgunk, nyilvánvalóan itt nemcsak a szakemberekről, hanem technológiai kérdésekről is beszélünk, kérdéses, hogy értjük-e őket egyáltalán. Együtt többé válunk és képesek leszünk átütni az üvegplafont, nemzetközi szinten is láthatóbbá válni. Nagyon fontos, hogy minél több együttműködésünk legyen a régiónkban.

A Nemzeti Múzeumban számos örökölt probléma van, persze beszélgethetnénk arról, hogy a jövő a smart museum, illetve az információ- és kommunikációtechnológiai megoldások, a látogatómenedzsmenttől kezdve az üzemeltetésig.

A nyugati, az arab, illetve az ázsiai világban sorra jönnek létre azok a múzeumok, amelyek erre építkeznek. De az ilyen jellegű tudást és technológiát nagyon nehéz finanszírozni, az intézményeink egyedül nem tudták megoldani, a Közgyűjteményi Központ erre sokkal inkább képes lehet, hatalmas potenciál van benne.

Jó, hogy a szakembereket, a munkavállalókat is említette, hiszen a fizetésük kérdése a figyelem középpontjába került az elmúlt időszakban. Rendezettnek látja ezt a kérdést?

Természetesen nem, de a magyar múzeumok ügyének egyik alapvető problémáját feszegetjük. Az ágazatban hihetetlenül felkészült és elhivatott szakemberek dolgoznak, a nemzeti örökségért végzett munka általában elhivatottságot feltételez vagy igényel, de nagyon nehéz a szakembereket úgy megtartani, ha egy szupermarketben többet kereshetnek, mint itt. A bérkérdéssel foglalkozunk és foglalkoznunk is kell, de korlátos, hogy egy intézmény miben és meddig mehet el.

Nagyon érdekes volt az okfejtése arról, hogy a rendszerváltás előtt hogyan torzult a kiállításpolitika a kommunista ideológia mentén. Hogyan látja ezt a kérdést ma? Képes ideológiáktól függetlenül működni a Nemzeti Múzeum?

Egyértelműen képes, teljesen más világ van, mint az '50-es években, ma nem lehet megtenni azt a múzeumokkal, mint akkor.

L. Simon László esete nem arra mutat, hogy az ideológiák még mindig közbeszólnak?

Nem erre mutat rá. De tényleg nem tudom visszafejteni önnek, hogy milyen volt az egyik elődöm viszonya abban a két évben Csák Jánossal.

Az úgynevezett kastélytörvény hatására ingyen kerülhet magyar műemléki épületek sokasága magántulajdonba. Közülük többet az állam már milliárdokért felújított. Önnek, mint a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának mi a véleménye erről?

Nézze, nem foglalkoztam a kérdéssel, és azt gondolom, hogy ebben az interjúhelyzetben is a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója vagyok, nekem az intézmény érdekei, szempontjai, jövője és missziója számít.

Nem lesz több állománygyűlés

Mi az, amit eddig, ilyen rövid idő alatt sikerül elérnie, egyáltalán milyen tervei vannak a jövőt illetően?

Ez hosszabb válasz lesz. Elkezdtük a közös munkát az intézményi értekezleten, amit eddig egyébként állománygyűlésnek hívtak, de el is mondtam, hogy ilyen néven nem fogunk többé értekezletet tartani.

Miért vannak averzió a fogalommal kapcsolatban?

Nem állományként tekintek a munkatársaimra, mi egy csapat vagyunk, van egy feladatunk, amit akkor tudunk megvalósítani, ha összekapaszkodva együtt dolgozunk a múzeum ügyeiért és céljaiért. A Magyar Nemzeti Múzeum egy 222 éves intézmény, elődeink pedig világosan kijelölték, hogy mi az intézmény feladata. Európa egyik első közgyűjteményéről és Magyarország első múzeumáról beszélünk. Az örökségünk eleve determinálja, hogy mi a feladatunk. A múzeumnak a magyar nemzet otthonának kell lennie. Emellett képesnek kell lennünk a nagyvilágnak is elmondani, hogy kik vagyunk, mit adtunk a világnak. Mi a magyar nemzet? Erre a kérdésre hol kaphatnának választ, ha nem itt. De képesnek kell lennünk mindenki számára elmondani a külföldi látogatóktól kezdve az akadémikus értelmiséggel bezárólag. A Magyar Menyasszony például nagyon jó és hiteles kiállítás. Mert miről is beszéltünk? A magyar menyasszonyról, amiben a történeti szál mellett egy olyan narratíva is él, amihez a látogatók tudnak kapcsolódni. Kortárs nyelven kell beszélnünk az emberekhez és nem csak a külföldi látogatóknak reprezentálni, hogy kik is vagyunk mi magyarok, hanem egy teljesebb diskurzusnak kell teret adnunk.

Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum a Kárpát-medencében egykor élt népek múltjának őrzője, az ezzel kapcsolatos tárgyi emlékek kiállítóhelye.

Mondanunk kell valamit az újabb generációknak is, elsődleges célom, hogy nyissunk feléjük. Ha őket foglalkoztatja egy kérdés, akkor mi tudományos hitelességgel tudunk hozzányúlni, éppen ezért lehetünk hitelesek az emberek szabadidejéért folyó versenyben. A látogatók elvárásai egyre változékonyabbak. Fapados járatokkal már nem kerül egy vagyonba a családoknak, hogy meglátogassák a British Museumot, miután hazajönnek, keresik a jó kiállításokat, ekkor nagyon fontos, hogy érzékeljük, milyen igényeik és elvárásaik vannak. Nagy missziómnak tekintem és már most több egyetemmel is leültem tárgyalni, hogy hogyan tudunk számos területen együttműködési szerződéseket megújítani, egyrészt azért, hogy a ház éljen, másrészt pedig, hogy még jobban nyissunk a magyar fiatalok felé. Számomra ez elsődleges szempont.

Pont az ő figyelmüket a legnehezebb megragadni.

Abszolút. De a szakmánk egyik szépségét a látogatók figyelméért vívott küzdelem adja. A szabadidő vált a legértékesebbé, nekünk pedig a jelen nyelvén az örökségünkkel, azzal amit őrzünk és gondozunk kell megszólítani a jövő generációit. Iszonyú nehéz, mert folyton változik a világ, éppen ezért fel kell nőnünk ahhoz, hogy a magyar családok időt és pénzt áldozzanak ránk a szabadidőért vívott verseny közepette.

Új állandó kiállítás

Milyen módon szeretné ezt elérni? Visszacsatolva egy korábbi kérdésemhez, milyen tervekkel vágott neki a feladatnak?

Rövid és hosszú távú célokról kell beszélnünk. Engedje meg, hogy a hosszú távú célokkal kezdjem. Kell egy új állandó kiállítás, hiszen a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása lassan 30 éves, ami szakmai és minden más szempont szerint is elavult. A mai látogatói igényeknek és elvárásoknak nem felel meg, ha pusztán kicseréljük a vitrineket és a tablószövegeket. Átélhetővé és befogadhatóvá kell tennünk a magyar történelmet. Egy friss és modern kiállításnak minden érzékszervre hatnia kell.

Tehát az új állandó kiállítás létrehozása a legfontosabb feladatunk. Ez azonban komplex kérdés, a ház belső tereit és gépészetét is érinti, tehát időigényes és nem pusztán tartalmi vonatkozásai vannak.

Hat hete vezetem az intézményt, de már az első hetekben együttműködést kötöttünk a Magyar Zene Házával és a Szépművészeti Múzeummal, ezért a Magyar Menyasszonyt kedvezményesen lehet látogatni, a Dívák és az André Kertész-kiállításhoz hasonlóan. Bemutattuk Horthy Istvánné, gróf Edelsheim-Gyulai Ilona esküvői ruháját, amit 1940-ben viselt és Rotschild Klára tervezett, egészen páratlan viselet, a csodájára jártak az emberek. Fontos együttműködés volt, miközben Horthy Miklós szalonkocsija is elkészült. Közgyűjteménybe kerülnek a magyar történelem szempontjából fontos egykori kormányzói família különböző tárgyi emlékei, de egyébként Kádár János tárgyalóasztala is itt van a gyűjteményben. A közgyűjteményekben nem illik különböző előjelekkel válogatni, ideológiáktól függetlenül itt vannak azok az emlékek, amelyeknek itt kell lenniük, a látogatókkal való párbeszédben kelnek ezek életre. Lesz még idén egy Báthory-kiállításunk, hiszen egy bécsi aukción felbukkant Báthory Zsigmond portréja, a korábbi vélekedések szerint egy török szultánt ábrázol, de a kollégák be tudták bizonyítani, hogy nem, Báthory Zsigmond ritka, korai ábrázolásáról van szó. Igazi szakmai kuriózum, amit megmutathatunk a nagyközönségnek.

Készülünk egy ékszerkiállításra is, amelyet októberben szeretnénk megnyitni. Annyit elmondhatok, az egyik darab nemzetközi szenzáció, egészen páratlan, amit a Nemzeti Múzeumban fogunk először bemutatni.

Nem árulhatja el, hogy pontosan miről lesz szó?

Pontosan nem árulhatom el, de annyit elmondhatok, hogy egy egészen páratlan ékszerről van szó. A múzeum kertjében lesz ezen túl egy tablókiállításunk a Temesvári Forradalomról, cserébe Temesváron az 1956-os forradalomról szóló kiállítást mutatunk be. Nagy ambíciónk egy Attiláról, a hunok királyáról szóló kiállítás, együtt soha nem látott műkincsekkel. A kiállítás érdekében már felvettük a kapcsolatot a British Museummal és több kínai intézménnyel is. Nagyszabású kiállításra készülünk, amit először itthon, majd a világ számos pontján bemutatnánk.

(Kiemelt kép.: Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója 2024. augusztus 16-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)