Akkor még az idő más ütemre járt. Mások voltak a lehetőségek és mások az elvárások. Nem figyeltük, hogy merről fúj a szél, éltünk ahogy élhettünk. És határozottan úgy tűnt, hogy jó nekünk. Mert az úgy van, kérem szépen, hogy akinek kevés jut, az a kicsinek is nagyon tud örülni. Azt csak később tudtuk meg, hogy milyen marha rossz volt nekünk. Akkor fel sem tűnt… Mert azt szoktuk meg, amiben éltünk.

Örültünk, ha elmehettünk a kedvenc zenekaraink koncertjeire és szentségeltünk, ha elmaradt az előre meghirdetett buli, mert inkább a „szempontok” játszottak a zenekarok helyett. A szempontok, amikkel nem sokat törődtünk. Mint ahogy azzal sem, ki hall minket, mikor füstös kis klubokban, vagy kültelki kocsmákban meghánytuk-vetettük a világ dolgait. Később úgy mondták: voltak „hallgatózók”. Lehet, hogy naivak voltunk, vagy csak egyszerűen tapasztalatlanok. No, meg hiszékenyek. Sok mindent elhittünk, amit utóbb közülünk egyesek kézzel-lábbal tiltakozva tagadtak le. Mert ők ugyan soha…!

Én azt mondom, hogyha tudtuk volna, mi jön alig pár évvel később, talán másképp állunk a dolgokhoz. Mert mi akkoriban leginkább nem álltunk semmihez, sehogy. Kamaszok és fiatal felnőttek élték a maguk víg életét. Sokkal fontosabbnak tűntek a bulik, a lányok, no meg a sör, mint az eljövendő, ami akkor még nagyon úgy festett, hogy nem a miénk lesz.

A jelen számított, ami – úgy tűnt – tán sose ér véget. De véget ért. Nem járjuk már az utakat és utcákat, nem stíröljük a lányokat és nem mulatunk a nagyokosokon. Némelyikünk odáig süllyedt, hogy maga is felcsapott nagyokosnak. Már majdnem olyan komolyan vesszük magunkat, mintha felnőttünk volna és felelősségteljes életet élnénk, mint a társadalom mintapolgárai. Nincsenek már füstös kis klubok és az olcsó sör is elfogyott az idők során.

A régi zene ugyan még mindig szól, de egyre halkabban. Fogy a szufla és fogy a hit is, hogy egyszer majd… Tán már nem is emlékszünk pontosan arra, hogy mit is akartunk annak idején. Mi legyen, hogy legyen egyszer majd... Hja, kérem, azok a meszesedő erek… Csak az a biztos, hogy nem erre vágytunk. Nyugtalan öregségre egy agyamentnek látszó világban, amire azt mondják, azért látjuk furcsának, mert nem értjük. Nem értjük? Mikor egyszerű, mint a faék? Pont, mint negyven évvel ezelőtt, mikor a betonba ágyazott hatalom szikláinak csúcsáról hirdették, hogy milyen jó nekünk.

De akkor az idő még más ütemre járt.

Nem dőltünk be nekik. Nem adtuk el a lelkünket egy zsák krumpliért... Kép: Egy pillanat 1980-ból / Fotó adományozó: Gyulai Gaál Krisztián / Fortepan 262128 Az írás a P. Mobil és a Mini együttesek szövegeinek felhasználásával, ihletésére készült.