Hátul volt a helye. Az utolsó sorban. Mert – az eddigi, a korábbi referencia szerepeiben – ennyit produkált. De legalább fölért-fért a színpadra (ahova a többiek fölsegítették). A lámpafénybe.
„Becsülje meg, játssza el nyugodtan: csak semmi kapkodás, pánik”. A rendező ezt magyarázta neki. Hogy a kórussal énekeljen. Azt is mondta.
De ha nem akar, csak tátogjon. Együtt a többiekkel, a statisztákkal. Akkor róla is szólnak majd a kritikák-hírek. De persze ő többet akart. Az nem lehet, hogy ne ő legyen a böllér. Nehogymá' az, akinek csak a vért-felfogó lábas jut. Mikor „több mint 1 millió 500 ezer ember” 99 százaléka böllérnek választotta. Az „évi rendszeres találós kérdések” megválaszolásakor.
Hát előrejött. A színpad legelejére, közvetlenül a súgólyuk mögé. Nem, mintha érdekelte volna, mit súg neki a súgó. Aki neki súgott, az messze volt. Előrement. Mint egy „utcai-harcos primadonna”. Úgy billegett a bő gatyájában.
De nem volt előtte senki, akinek a kacsójához hozzá imitálhatta-dörgölhette volna az orrát. „Fenséged nagyon jó kórus.” – rebegte-súgta a lyukból remegőn az idegességtől a súgó. Akkor állt meg. Hirtelen. „To be, or not to be: that is the question” – mennydörögte rekedtes-lágy hangján. Aztán levonult a színről, miközben Varga, Gulyás, Szijjártó, Bayer, Lánczi, Dzudzsi és Kósa-mama vörösre tapsolta tenyerét... 2024. 02. 01. csütörtök