Az 1+3 fős kontingensek feladata az lett volna, hogy szavazzanak „a szociáldemokrata–zöld szövetségre, az európai Magyarországra, a DK–MSZP–Párbeszéd közös listára”.

A DK első embere háromszor akkorát markolt, mint annak idején Orbán Viktor – mindenki hozzon magával még egy embert, ez volt a fideszes jelszó huszonkét évvel ezelőtt, a 2002-es választások két fordulója között –, cserébe jóval nagyobbat bukott.

Orbán akkor a meglepetést hozó első kör után kis híján fordítani bírt Medgyessy Péterrel és az MSZP-vel szemben, ehhez képest akkorát zakózott most a DK, hogy kétséges, képes lesz-e talpra állni egyáltalán. (Polgármesterekbe és a változatlanul létező parlamenti frakciókba persze még kapaszkodhat.)

Az európai parlamenti és az országgyűlési választás kicsit körte és alma – több okból is, erre lentebb visszatérek –, de gyümölcs mind a kettő, és már csak azért sem nonszensz összehasonlítani némely számokat, mert nyilvánvaló, hogy 2024. június 9-én nem azért mentek el szavazni az emberek, hogy kompetens képviselőket juttassanak az Európai Parlamentbe.

Hanem igenis azért, hogy kifejezzék szim- vagy antipátiájukat Orbán Viktorral szemben.

Miként azt a kiemelkedőnek titulálható részvételi adatok is mutatják. Innen nézvést ez volt minden idők legnagyobb mintán abszolvált közvélemény-kutatása.

Hogy az eredmények mit mutatnak Orbán Viktorra és a Fideszre, illetve Magyar Péterre és a Tisza Pártra vonatkozóan, arról több elemzésünk készült, de az is roppant érdekes, hogy tényleg milyen esélyei maradtak Gyurcsány Ferencnek és a DK-nak.

Azért is izgalmas ez, mert bármerre és bárhogyan billegett bármi az elmúlt húsz évben (volt egy rövid időszak, amikor váltópártféleségnek tűnhetett a Jobbik, egy másik, amikor nem a DK-elnök uralta az úgynevezett baloldalt, egy harmadik, amikor egy hebrencs vidéki polgármester lépett fel az ügyeletes megváltó szerepében), valójában az Orbán–Gyurcsány „dichotómia” tartotta egyensúlyban a rendszert. Így volt ez a néhány évig populáris centráliserőtér-elmélet idején is, minthogy a Jobbik növekedésében-népszerűsödésében rejlő veszélyeket felismerő Fidesz a menekültválság fokozódása révén pillanatok alatt lenyúlta a radikális topikokat. Miáltal az akkor még Vona Gábor vezette párt nem tehetett mást, megpróbált középre húzni, hogy aztán koppanjon a feje a politológusi körökben oly lelkesen emlegetett üvegplafonon.

Hogy sikerült-e most a DK-aktivistáknak az urnákhoz terelniük koponyánként még három embert, sose tudjuk meg, de valószínűbb a nemleges válasz, lévén, hogy a párt MSZP-sekkel és párbeszédesekkel megtámogatott listája összvissz 366 413 szavazatot kapott, ami 8,06 százalékot jelentett és 2 EP-mandátumot hozott a konyhára.

A körtealmázás ezen a ponton lesz indokolt, hiszen az alábbi jelentős számban benne van, hogy 2022 tavaszán széles együttműködésbe bonyolódott az ellenzék, és így 1 947 331 szavazatnak örvendhetett.

De a 2019-es EP-választáson az önállóan induló DK-nak egymagában is volt 557 081 szavazata (16,05 százalék, 4 mandátum), a 2018-as parlamentin pedig 308 161, ez 5,38 százalék.

Ergo: hat év alatt oda jutott a Gyurcsány-párt, ahonnan elindult – mondhatnánk, ha 2018-ban nem lett volna az akkori MSZP–Párbeszéd duónak még 682 701 híve pluszban.

De ne hagyjuk figyelmen kívül az EP-választásoknál kisebb mintájú közvélemény-kutatásokat sem, amelyek 2022 őszén egymillió szavazót mértek a DK-nak.

Kétségtelen, hogy Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt brutális bukása után a Gyurcsány-párt látszott a legerősebb alakulatnak az ellenzéki térfélen, és ez sokáig így is maradt.

Talán túlzás úgy fogalmazni, hogy a kevélység úrhodott el a nagyfőnökön akkoriban, de a magabiztosság feltétlenül.