Az Orbán-rendszer tizennegyedik évének mementója
A nyár úgy telt, mint bármelyik nyár az elmúlt hatvan évben: nyári szünet, meleg, vízpart, tervezetlen nagy ráérés, szabadság, hajnalig ébren. Csak három hete csodálkozom rá az időre, hogy még mindig olyan, mintha nyári szünet lenne. A strand már kimaradt, a hőfok is elviselhetőbb, néha csak két nap teltével veszem észre, ha berekedek, annyira nem szólok senkihez.
Az volt az ideiglenes nyugdíjas projekt, hogy néha bemegyek a suliba, megnézem a régieket, zrikkolom a volt tanítványaim, hogy de jó nekik, hogy korán kelhetnek... De már nincs menni hova.
Az épület üresen kong, a kollégák szétszéledtek, a gyerekek szanaszét szórva, ismeretlenbe. Húsz év harca, küzdelme, hagyományteremtése, közösségépítése oda, kidobott, elszatárolt kincs lett minden.
Amikor rászántam magam, hogy a nyugdíjas létbe felejtetem magam, jó volt azt gondolni, hogy amit beleraktam az iskolába, az épül, halad tovább, hogy nyomot hagytam, amibe mások is lépdelhetnek, és lesznek, akik egy darabig emlékeznek még rám. De ez már gyerek nélküli iskola.
Tanár nélküli iskola. Iskola nélküli iskola. Embertelen, aljas folyamat. Az Orbán-rendszer tizennegyedik évének mementója.
