Az idei évben nagyon kemény télre számítanak a meteorológusok, ami óriási nehézséget jelent az elszegényedő, gettósodó településeken élő szegények számára. Szeretnénk, ha nem feledkeznénk el róluk csak amiatt, mert nem a mi közelünkben és látóterünkben vannak, ezért Halász Levente geográfus segítségével cikksorozatot indítottunk, amelyben bejárjuk Magyarország régióinak legszegényebb településeit, hogy megnézzük és bemutassuk, hogyan készülnek fel a télre és az ünnepekre a legnehezebb helyzetben élő honfitársaink. Az első részben a Zalaszentgróti járást mutattuk be, a másodikban pedig a Devecseri járásba látogattunk el. Ezúttal pedig az Ormánságban jártunk.

A Baranya vármegyében található Sellyei járás legkisebb települése egy zsákfalu, Tengeri, hol alig negyvenen laknak. Az egyetlen utcából álló község távol esik mindentől, így korábbi tapasztalatainkból kiindulva arra számítottunk, hogy szinte csak idős emberekkel fogunk találkozni, már ha egyáltalán látunk majd bárkit, akit megszólíthatunk. Legnagyobb meglepetésünkre, ahogy befordultunk a romos házak által közrefogott utcába, egy csapat ha nem is fiatal, de középkorú hölggyel találtuk szembe magunkat. Hamar kiderült, hogy közmunkások.

Itt mindenki közmunkás, nincs más munka

– mondta nekünk az egyik hölgy, aki szerint ennek az az oka, hogy a legtöbb falubéli nem engedhet meg magának egy autót. A legközelebbi buszmegálló pedig két kilométerre van, ugyanis a „főtéren” látható buszmegállóba „csak hébe-hóba” érkezik menetrend szerinti járat.

A hölgyek abban egyetértettek, hogy nem jönnek ki túl könnyen a fizetésükből, de kapnak 5 ezer forintot karácsonyra és két köbméter fát a télre, ami valamire elég, ráadásul figyelnek egymásra, és segítenek egymásnak, ennek köszönhető az is, hogy a lepergő vakolatú, szinte már romos házak előtt mindenhol nagyon szépen rendben tartott kerteket láthattunk. A rendezett udvarok azonban nem tudták elfedni a szegénységet, pont ezért volt meglepő, amikor a közmunkások azt mondták, hogy náluk még viszonylag jó a helyzet az Ormánság többi településéhez képest, és azt tanácsolták, hogy menjünk Tésenyre.

80 ezer forintból neveli hat gyermekét egy egyedülálló édesapa

Tésenyen a Katolikus Karitász épülete előtt parkoltunk le, és mielőtt körbejártuk volna a falut, beléptünk az épületbe, ahol a szervezet munkatársa tájékoztatott arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a faluban – igaz, erről akár megkérdezhettünk volna egy jóst is, ugyanis a járásban a normálisnál biztosan több tábla jelezte, hogy egy-egy romos házban bizony valamiféle jósláson lehetne részt venni. Kiderült, a legtöbb helybéli gyermek hozzájuk jár be megírni a háziját, mert itt segítenek nekik, és kapnak uzsonnát, amíg otthon sem előbbire, sem utóbbira nem számíthatnak. A segélypontban próbálnak segíteni munkát keresni a helybélieknek, azonban a helyszínen lévő segítő elmondta, hogy nem mindenki akar élni a lehetőséggel, így vannak, akinek nem tudnak segíteni, csak rendkívüli élelmiszercsomagokat osztanak, amikor a hónap végén már ételt venni sincs pénze néhány falubélinek.

Ezeket az élelmiszercsomagokat tényleg csak a legvégső esetben adjuk, mert nekünk sincs erőforrásunk arra, hogy etessük az egész falut, és a legtöbb estben sokkal jobb, ha rá tudjuk venni őket, hogy tegyenek azért, hogy javuljon a helyzetünk, mint az, ha hozzájárulunk ahhoz, hogy embertelen körülmények között vegetáljanak

– magyarázta a segítő.

Az épületből kilépve az utcán szemetet szedő közmunkásokkal találkoztunk. Közülük az egyik férfi elárulta nekünk, hogy 80 ezer forintot kap havonta a munkájáért, amiből fenn kell tartania magát és hat gyermekét, akiket egyedül nevel. Hozzátette, hogy azért nem keres munkát, mert a falu rossz közlekedési bekötöttsége miatt nem érne haza addigra, amire a falubusz meghozza gyermekeit az iskolából, valamint az óvodából, és nem szeretné őket egyedül hagyni. Miközben beszélgettünk az utca szélén, lehúzódott mellénk egy platós autó, amelyből munkát kínáltak a közmunkásoknak, akik közül senki sem reagált a felhívásra.

A kisebb felfordulásra, amit a lehúzódó, munkát kínáló férfi és a mi jelenlétünk okozott, kijött az otthonából Sándor, aki arról érdeklődött, hogy mit csinálunk Tésenyen.

Le kéne jönnie ide a Parlamentben ülő nagyuraknak, akkor megtudnák, mi az a szegénység

– mondta, miután meséltünk neki a cikksorozatunkról, és hozzátette, hogy ők nem készülnek a karácsonyra, mert nem lesz pénzük ünnepelni, ugyanis már nyugdíjas, és 100 ezer forintot kap havonta. Ez a nyugdíj átlagosnak számít a településen, ugyanis minden idősebb helybéli, akit megkérdeztünk, 70 és 140 ezer forint közötti nyugdíjról mesélt nekünk.

Inkább tűzifát veszek karácsonyfa helyett

– jegyezte meg, majd hozzátette, hogy nem akar túl sokat panaszkodni, mert amióta Tésenyre költözött, jobb az élete, mint akkor, amikor még a gilvánfai romatelepen lakott.

Az élelmiszer megvásárlása a helybélieknek nemcsak az alacsony fizetések és nyugdíjak miatt okoz nehézséget, hanem azért is, mert nincsenek boltok, sem itt, sem a járás legtöbb falujában. Az időseknek egyetlen lehetősége a mozgóboltokból való bevásárlás, azok viszont a fiatalabb helyiek szerint jelentősen túl vannak árazva.

„Három mozgóbolt jár be ide Tésenyre, abból kettő nagyon drága, de amelyik este jön, az nem olyan vészes” – részletezte nekünk Dzsenifer.

Meztelenre vetkőzött egy fiatal, és úgy rohant végig az utcán

A 25 éves Dzsenifer szerint nem a fizetések mértékével van a legnagyobb probléma, mert aki akar, az meg tudja oldani a télre való felkészülést, ugyanis van a közeli erdőben egy olyan hely, ahol a munkáért cserébe kedvezményesen lehet tűzifát vásárolni, így ők a nyáron már betáraztak maguknak a télre, mindezt úgy, hogy közben ő is és a férje is dolgoznak. Úgy látja, a településen az jelenti a legnagyobb problémát, hogy sok olyan munkaképes korú ember van, aki nem is akar dolgozni, ráadásul Téseny jelentős drogproblémákkal küzd.

Az egyik nap egy srác anyaszült meztelenre vetkőzött, és úgy rohangált az utcán

– mesélte, majd hozzátette, hogy szinte már rendszeresnek mondható, hogy megjelenik a településen a rendőrség, és elvisz valakit dílerkedés miatt.

Másfél négyzetméteres szobájában sem érzi magát szegénynek

A Tésenyen látottak után azt gondoltuk, megtaláltuk a járás legnehezebb helyzetben lévő települését, azonban a helyiek szerint Gilvánfán sokkal rosszabb a helyzet, ezért odaindultunk. Útközben megálltunk a két falu közötti úton található Kisasszonyfán, ahol egy mezőgazdasággal foglalkozó férfi figyelmeztetett minket, hogy jobb, ha vigyázunk magunkra, ha Gilvánfán ki szeretnénk szállni az autóból. A beszélgetés után kicsit aggódva figyeltük a gilvánfai romos épületeket, különösen, amikor egy helyi roma férfitól megtudtuk, hogy ez még csak maga a falu, nem is a „telep”, amelyről már többször hallottunk. Legnagyobb meglepetésünkre a telepre befordulva nagyon jó állapotban lévő, egy kaptafára felhúzott vályogházakat láttunk. A telepen található Csillagközpont elnevezésű segítőponton elmondták, hogy egy program keretében a helyiek – akiknek 99 százaléka roma, és csak egyetlen öreg úr él a faluban, aki nem vallja magát annak – építették fel, és most 10 ezer forintért bérlik azokat. A program keretében ráadásul szakmát is tanulhattak a nehéz helyzetben lévők, aminek köszönhetően a telepről éppen munkába induló egyik férfi 300 ezer forintot keres havonta.

A faluba visszatérve azonban hamar kiderült számunkra, hogy nem mindenki nyitott a felzárkóztató program nyújtotta lehetőségekre, vagy csak nem tud élni azokkal. Egy az összedőlés szélén álló épület előtt ácsorgott Krisztofer, amikor leszólítottuk. Ő a hideg idő miatt beinvitált minket otthonába. Én léptem be először a sötét, világítás és ablak nélküli előszobába, így még az ajtóból beszűrődő fénynél láthattam, hogy négy ajtó nyílik a sötét szobából. Pontosabban négy ajtónyílás van, ugyanis három nyíláson már csak az ajtó maradványait láthattam, valamint a szobákból kiömlő sittet és szemetet. Közben belépett az előszobába fotós kollégám és Krisztofer is.

„Bezárom az ajtót, mert nálunk ez így szokás, jó?”

– tette fel a költői kérdést, és már be is zárta mögöttünk az ajtót.

A vaksötét szobában próbáltam rájönni, hogy mi fog történni, itt a sötét szobában fogunk beszélgetni, esetleg rosszul láttam, és mégis van lámpa a szobában, amelyet hamarosan felkapcsol házigazdánk, aki mindeközben arról beszélt, hogy nyugodtan készíthetünk róla fotót, mert már úgyis van néhány képe a rendőrségen. Végül aztán kinyitotta az egyetlen ajtót, ahonnan fény és meleg szűrődött ki a sötét előszobába.

Krisztofer szobája és otthonának egyetlen lakható része nagyjából másfél négyzetméteres lehetett. A szoba egyik felében egy ágy volt, amely mellé beszorított még egy kanapét is, az ajtó felőli oldalon pedig egy kis asztal és egy kis kandalló kapott helyett, amíg a falhoz szorítva egy polcos szekrény állt, amiről le volt szerelve az ajtó, ugyanis a helyiség méretei miatt azt nem lehetett volna kinyitni, mert elakadt volna az ágyban.

Nem tudom, honnan lesz fám télre, de majd megoldom. Nem szeretek panaszkodni, nem érzem magam szegénynek, vannak, akiknek rosszabb, mint nekem

– magyarázta Krisztofer, azt viszont nem akarta elárulni, hogy miből és mennyiből él egy hónapban, annyit viszont megtudtunk, hogy konyhája sincs, bár a ház többi részének állapota után ezen meg sem lepődtünk.

Nincs fája, ezért rossz ruhákat tüzel el

Gilvánfa után Ózdfalura utaztunk, ahol szerettünk volna beszélni a polgármesterrel, így megálltunk az önkormányzati hivatal épülete előtt, amely egyben orvosi rendelő is. Azonban még mielőtt beléphettünk volna, megláttuk a hivatal melletti egyik ház kertjében a rokkantnyugdíjas Csabát, aki havi 27 ezer forintból éli mindennapjait.

Jöjjön, nézze meg! 8 ezer forintos számlát kaptam

– invitált be minket otthonába Csaba, akinek nem sok pénze jut ennivalóra, mivel a nyugdíjából a számláit is alig tudja befizetni.

Nem meglepő módon fát sem tud venni a télre, így szomszédoktól kapott szakadt ruhákkal, rongyokkal, fűrészporral és a szemétben talált deszkákkal fűt. Az önkormányzat ad télire némi tűzifát, valamint biztosít számára és más idős rászorulóknak ingyenebédet is, de csak hétköznaponként.

„Szombat és vasárnap nem eszünk”

– tette hozzá Csaba.

Szerettünk volna beszélgetni a helyzetről a település polgármesterével is, azonban a hivatalban csak az önkormányzat egyik munkatársát találtuk. Ő felhívta a polgármestert, és megkérdezte tőle, hogy szeretne-e velünk találkozni, amire a településvezető nemleges választ adott.

Minek nyilatkozzak? Több fánk lesz, ha nyilatkozok?

– tette fel a kérdést a telefonban a polgármester az önkormányzat munkatársának.

Kis falu, nagy politikai élet

Mivel nem jártunk sikerrel Ózdfalu polgármesterével, nem hittük volna, hogy lesz politikai vonala a sellyei riportunknak, azonban Lúzsok községében találkoztuk egy nyugdíjas pásztorral, Istvánnal. Ő elárulta nekünk, hogy 60 ezer forint nyugdíjat kap, felesége pedig 78 ezer forint ápolási díjat, ugyanis ő nagyon beteg, így többek között fát sem vághatna, de azért ezt meg szokta tenni. Elmondta, hogy valóban komoly szegénység sújtja az Ormánságot, ő is a Németországban dolgozó fiától kért kölcsön, mert meg kellett javíttatni a láncfűrészét, de szerinte nem ez a legnagyobb gond Lúzsokon.

Itt laknak az Ormánság legrosszabb jellemű emberei

– kezdett bele István, ami után megismerhettük a község településének politikai történetét a rendszerváltástól napjainkig.

A hosszú történet végén aztán kiderül, hogy nem alaptalanul avatott be minket Lúzsok polgármestereinek döntésébe István, ugyanis kiderült, az előző polgármester – aki 30 évig vezette a települést, idén azonban elvesztette a választásokat – rosszul igényelte meg a rászorulóknak járó ingyenfát, így az új polgármester nem tud eleget adni a legszegényebb falusiaknak. Ráadásul ez év végén még az önkormányzati karácsonyi ajándék is elmarad, ugyanis leköszönéskor az előző polgármester 1,5 millió forint szabadságpénzt kért, annak ellenére, hogy a falubeliek szerint dolgozott a polgármestersége mellett, tehát nem járt volna neki ez a díj. Az önkormányzat kifizette ezt az összeget, így viszont kiürült a kassza.

A régi polgármester állítólag beperelte az új faluvezetést, de mivel nem volt teljesen világos számunkra a történet, így további helyieket is meg akartunk kérdezni arról, hogy mi is a helyzet a régi polgármesterrel.

30 évig vezette a falut! Nincsen vele semmi baj

– mondta nekünk egy hölgy, akiről hamar kiderül, hogy a régi polgármester lánya, így mondhatjuk, hogy elfogult volt a témában, azt viszont megtudtuk, hogy nem kerül sor bírósági tárgyalásra a régi polgármester szabadságpénzének ügyében, ugyanis a felek éppen ottjártunkkor tárgyaltak a peren kívüli megállapodásról.

A Dunántúl legsúlyosabb szegénységi problémájával küzdenek az Ormánság települései

Természeti adottságait, falusi építészetét és néprajzi örökségét tekintve az Ormánság Magyarország egyik legszebb kistája. Sokban hasonlít az évről évre egyre népszerűbb Őrséghez, viszont sokrétegű problémái, nehézkes közlekedési elérhetősége és az erős kulturális, aktív- és ökoturisztikai potenciálja ellenére elégtelen térségmarketing miatt kevesen ismerik, sőt még kevesebben keresik fel

– mondta Halász Levente geográfus, aki felhívta arra a figyelmet, hogy az egész Dunántúl leghátrányosabb helyzetű térsége a Sellyei járás: falvainak nagy részében szó szerint harmadik világbeli állapotokkal találkozhatunk.

A szakértő kiemelte, hogy a járás közel 14 ezer fős lakossága 38 településen osztozik, ezáltal az ország legritkábban lakott járása. A megállíthatatlan népességcsökkenés pedig évről évre ront a helyzeten. A szelektív elvándorlás és az alacsony fertilitási ráta következtében a járás egyetlen városa, Sellye 10 év alatt elvesztette lakosságának 15 százalékát, és ez a tendencia megfigyelhető a térség majdnem összes községében. Néhány településen valós veszély a településhalál, amely nem kurrens probléma. Az 1972-ben Törőcsik Mari főszereplésével készült, Holt vidék című filmdráma is az Ormánságban játszódik, egy teljesen elnéptelenedő falu utolsó ott maradt családjának életét mutatja be. Ez a „holt vidék” hasonlat évről évre egyre erősebb érvényű.

Halász Levente felhívta a figyelmet arra, hogy a rendszerváltozás körüli évtizedtől kezdve elsősorban a közép- és magas státuszcsoportokba tartozó, döntően többgyermekes családok költöznek a nagyvárosok agglomerációs térségébe, többek között azért, mert úgy gondolják, ott nagyobb biztonságban vannak gyermekeik, csendesebbek az esték, egészségesebb a környezet, vagy éppen azért, mert összetartóbbnak érzik az ottani kis közösséget. Ezt a jelenséget szuburbanizációnak nevezik. Ennek a tökéletes ellenkezője zajlott és zajlik az Ormánságban, az ún. szociális indíttatású migráció. A városi, nagyvárosi élet költségeit maguknak nehezebben megengedő szegény vagy elszegényedő egyének (főként kisnyugdíjasok), nagycsaládosok az olcsóbb megélhetés reményében a népszerű agglomerációs térségen túli, folyamatosan deklasszálódó falvakba költöznek. Ezzel párhuzamosan viszont akik anyagilag és kapcsolatrendszerüket felhasználva megtehetik, elhagyják a térséget. Tehát megtörtént egy látványos lakosságcsere. A tartós elvándorlás, az elöregedés és a természetes fogyás a demográfiai apály állapotában tartja a térséget.

Több településen probléma az oktatási intézmények szegregálódása. Az integrált nevelés-oktatás az óvodákban és az általános iskolák alsó tagozatában még részben megoldható, ám felső tagozaton és a középiskolában néhány súlyos viselkedészavarral és drogfüggőséggel küzdő tanuló miatt az oktatói-nevelői munka gyakran lehetetlen. Így akik tudják, más településre viszik a gyermekeket. A dizájner drogok fogyasztása és az azokkal való kereskedelem a nyomor és kilátástalanság egyértelmű tünete. Az ellenük való küzdelemmel pedig az a probléma, hogy ha eltűnne a térségből, lenne helyette más (pl. kannás bor), amely az egzisztenciális szorongásra, a kilátástalan élethelyzetre pillanatnyi „megoldást” nyújtana.

A dél-dunántúli centrumtérségektől, a régióközponttól, az autópályáktól messze elhelyezkedő Ormánság településeinek nagy része elszigetelt bokortelepülés, egyutcás törpe- vagy aprófalu és zsákfalu, amelyek kisebb része a szegregáció veszélyének kitett, többsége azonban véglegesen gettósodott, kialakultak az esélytelenség élethelyzetét bebetonozó szegénységi és etnikai szegregátumok. 

Az ország egyik legrosszabb bűnözési statisztikáival rendelkezik a Sellyei járás

Dunántúli összehasonlításban példa nélküli a nyomor. A falvak közművesítése ellenére a számlatartozások miatt rengeteg házban nincs fűtés, villany, víz, az épületek egy része életveszélyes, a lakókörnyezet egészségtelen. Sok faluban eladhatatlanná váltak az ingatlanok, ezek egy részét maguk mögött hagyták az egykori tulajdonosok, azóta üresen állnak, ami mozdítható volt bennük, azt ellopták, a faanyagot, műanyagokat, ruhákat eltüzelték. Sőt, szélsőséges esetben illegális házbontó brigádok az épületek egy részét is szétszedték, a sittet elvitték. Az ország egyik legrosszabb bűnözési statisztikájával rendelkezik a térség, aminek fő oka a tartós munkanélküliség (Baranya vármegye legrosszabb munkaerőpiaci helyzetű térsége), a megélhetési források beszűkülése, a semmittevésbe való beleszokás és a hosszú távú életstratégia kialakításának lehetősége híján a pillanatnyi szükség kielégítése.

A drogkereskedelemtől az uzsorán, a csicskáztatáson át a prostitúcióig és a rablásig mindennel találkozhatunk

– magyarázta a geográfus, aki szerint történelmi okai is vannak a térség folyamatos lecsúszásának.

Az Ormánságra az egész XX. század során kedvezőtlen demográfiai folyamatok voltak jellemzők, ezek azonban súlyosbodtak a II. világháború után. A térség a Rákosi-érában határsávvá vált, több ezer főt kitelepítettek az egykori jugoszláv határ közeléből, majd a tartós elvándorlás folytatódott. Az egykori népességének több mint harmadát vesztette el az Ormánság, amelyet béklyózott periferiális elhelyezkedése, ezzel pedig részben összefüggve az államszocializmus ipartelepítése is elkerülte. A rendszerváltozást követően nem volt mit leépíteni, és nem volt mit újrakezdeni, revitalizálni, egyrészt megszilárdultak, másrészt felgyorsultak a negatív társadalmi és gazdasági folyamatok.

A mindenkori kormányok, számtalan civil szervezet és sok helyi is erőn felül igyekszik a térség halmozottan hátrányos helyzetén enyhíteni, viszont a mély gyökerű, évtizedek alatt kulminálódott társadalmi, gazdasági, infrastrukturális, szociokulturális és -pszichológiai problémák a látványos és érzékelhető javulást gyakorlatilag ellehetetlenítik.