A NER-közeli influenszerek és a kormánysajtó az elmúlt hetekben tele voltak azzal, hogy a Balaton tulajdonképpen maga a földi csoda, vagy talán kicsit több is annál, és csak a megátalkodott sorosdollárliberalisták azok, akik utálják, akik gyűlölik, akik riogatnak az áraival, akik fikázzák, és hogy szó sincs arról, hogy halott lenne a Nemzeti Elit Kedvenc Tava az idei holtszezonban.

Ha el is ismerték, hogy drága, nyomban hozzátették, hogy Kádár-háromhatvan-piacgazdaság, és hogy a strandbüfékben egyébként sem ételt veszünk, hanem élményt.

Őszinte sajnálatukra mindez nem érdekelte a kormánypártoktól túlságosan távol állónak nem mondható Mandiner munkatársát, Maráczi Tamást, aki június utolsó harmadában kilenc napot töltött a Balaton-felvidéken, járt öt strandon és két tucat településen a családjával, majd meg is írta az élményeit.

Úgy tűnik a cikkből, hogy aki szembesül a balatoni valósággal, az nyomban besorosdollárliberálisodik, mert képes a kormánylapok helyett a saját szemének hinni.

Tessék néhány idézet:

• Júniusban elmaradt a balatoni előszezon. Lehet, hogy mindig éppen ott szünetelt, ahol jártunk, de sok jel mutatott arra, hogy sajnos nem.
• Az alsó középosztály számára a balatoni nyaralás költségei már túl vannak a lélektani határon. (...) Egy egyhetes balatoni nyaralás egy négyfős család számára minden extra nélkül, a fentebb felsorolt igényekkel, benzin- és a reggelik ABC-ből való beszerzési költségeivel együtt körülbelül 600 ezer forintból hozható ki.
• Egy részük már nem megy le a Balatonra ennyi pénzért; aki lemegy, az pedig fogja a büdzsét – talán ennek köszönhető, hogy megnőtt a régi időkből ismert hűtőtáskák aránya a strandolók törülközőin.
• [A tapasztalata] valószínűleg egy látlelet arról, milyen tűréshatárai vannak a középosztálynak, pontosabban annak alsó szegmensének.