A mi élő lelkiismeretünk és dokumentáló kinyújtott karunk, Hadházy képviselő ezúttal tucatnyi folyami jachtot talált, amelyek a Tiszán ringatóznak voltaképp majdnem mindenkitől elfeledve, hogy alig is használták őket eddig is. Békanyálas vízen ülnek ezek a jachtok, kotyognak, mint elhagyott csolnak, amelyeket azért vettek – szándék szerint legalábbis -, hogy dolgozó népünk majd azon grasszáljon a Tiszán föl s alá Kis Grofót hallgatva és alapvető élelmiszert szlopálva. Egy ilyen jacht egyként alkalmas kisebb tanulmányi kirándulásra acélos tekintetű ifjaknak, vagy kurvázni kokózva, mint van rá mintánk. És filmünk is.
Az azonban már a kezdetekkor bizonyos volt, hogy nem Béla bátyámék fognak rajta vircsaftozni, amikor a kedves vezető a nyolcvanat elutalja nekik. Ezeknek a jachtoknak már a vásárláskor determinált volt a jövőjük.
Azt nem tudni, ki és mennyit akasztott belőlük, de láthatóan ezt a feladatot beteljesítve sorsuk immár a romlás, szép lassan fognak elrohadni elfeledve egy rossz kor emlékeként. Hangunk mindettől ez alkalommal melankolikusan rezonál, ahogyan a látott jövőből tekintünk vissza a mostani jelenre. Ez pedig kedveseim akkor már a múlt lesz. Itt álltok velem együtt, mint valami időutazó.
Aztán így bóklászunk indák és fényes, páncélos, ízelt bogarak között, alattuk felfedezve egy-egy elhagyott stadion, templom, kétméteres kilátó, lombkoronasétány vagy ilyen jachtok nyomát. Valamikor majd, belátható, de számunkra tán meg nem élhető jövőben dudva, muhar és gaz veri fel a felcsúti stadiont is. És még számosat vagy éppen számtalant szerte a szétrabolt, kifosztott és lebutított országban. Mint egy olyan kor mementóját, amelyik évtizedekre vagy évszázadra határozta meg egy nemzet sorsát parkolópályára téve azt. Vagy inkább visszataszítva valami jövő nélküli bamba múltba.
Az épületek ennek csak mementói lesznek, egy múló hóbort romjai, amikor az azokat létrehozó hatalom megy a történelem szemétdombjára, ami jövő szintén törvényszerű, ha ezt most nem is tudják, illetve, ha nem akarják tudni. Ez a hatalom az, amelyik megerőszakolt egy egész társadalmat.
Épített dokumentumai azok a stadionok, amelyekre szerves fejlődés híján szükség nincsen, olyan városokba, olyan futballcsapatoknak épültek és épülnek, amelyeket csak ennek a kornak a mesterséges pénzpumpája tart életben, s ennek múltával minden szét fog esni. A csapat is, a stadion is, mégpedig a determináció és nem a lipsik bosszúja miatt. Ugyanez a sors vár az ezerszámra épülő templomokra, amelyekre társadalmi igény nincsen. S ha majd egy másik, a saját korára tisztán néző társulat ül majd a nyakunkra, akiket mégis felszabadítóként fogunk üdvözölni, s az ide is ok és indok nélkül ömlesztett milliárdokat elapasztja, a templomokat is benövi az erdő, mert nem lesz, aki fönntartsa őket.
Akkor fog megmutatkozni, mekkora rájuk a társadalmi igény, mert ennyi hívő nincs, nem volt és nem is lesz, a XXI. század ugyanis véletlenül sem a mindig hivatkozott Szent István kora. Itt rakéták vannak meg számítógép, s bár az Ómagyar Mária siralom gyönyörű, de nem aktuális. Ha egészen profánok akarunk lenni, akkor arra hívnánk fel a figyelmet, hogy ahogyan a tiszai jachtokra, a vallásra sincsen piaci igény. És bár tűnjön bármekkora istenkáromlásnak is, vagy egyenesen máglyára való eretnekségnek, ennek hiányában az egyház sorsa is nyílegyenes. Ma csupán azért virul, mert az állam lélegeztetőgépen tartja.
S ha már ez a fordulat előkerült, ezt is tárgyiasíthatjuk, mert azok is ezerszám rohadnak, illetve a beléptetőkapuk is, amikért Dájcstomi nem felelt, de már nem is fog. És még mennyi példát hozhatnánk, amelyek már most abban a stádiumban vannak, amiben az egész ország lesz, ha ezek eltakarodnak. Ezt a helyzetet pedig a lerohadás szakszóval fösthetjük le leginkább. Az akkumulátorgyárak még meg sem épültek, de mire meg fognak lelket és környezetet megmérgezve, már elszáll fölöttük az idő és a rohanó technológia. Ezek funkciója a kínai vasúttal és Paks II-vel nem egyéb, mint a nyüszítő túlélés, annak a demonstrálása, hogy kies hazánk még úgy ahogy életben van, holott már régen nincsen. Fecseg a felszín és rohad a mély. Bármennyire is lehangoló, de csak idő kérdése, hogy szétessen minden, amikor majd a nulláról kell kezdeni az építkezést, és ennek az árát is mi fizetjük. Illetve inkább a szerencsétlen utódaink.
Az oligarchák, a felpumpált sajtójuk, az államegyházuk, egyáltalán minden életképtelen az állami csöcs nélkül, aminek már most is apad a teje, de még úgy ahogy csordogál, ami rossz kép, de legalább látványos. Mindeközben pedig – és ez a legsajnálatosabb – ordítva szidják és gyűlölik azt, aki az országot a megsemmisüléstől egyedül megmenthetné.
Nincs már menedék, egyedül vagyunk immár. Magányosak lettünk, s ha már melankólia, akkor ideillőn a drága Marquez szavaival zárunk, mielőtt elsodor a szél: „az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.”
